Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Farkaskaland

109 hétig. Karacsony estéjét minden jo gazda otthon tölti. Vödrös hamar betelepedett ä fezánkóba s felkapdosta a lábzsákot magára. — Hajtson kend, János, mondta sürgető biztatással. Behúzta fejét a bundagallérba s nem bánfa, akármit kiabál is utána Erzsébet Amint a kapun kifordultak, egyszerre kint voltak a pusztán. Hó volt mindenütt; remek hó, ami beterítette a végtelennek látszó rónaságot. Most különben nem nagyon sok látszott a rónából, mert csakugyan este volt, hold nélkül, csupán a hó yilágitásával. Szemközt fujt a szél, elég élesen, s így kevés kedve lehetett az embernek, hogy gyönyörködni próbáljon a hóboritotta üres területen. Máris szállingózni kezdett a hó megint. Amint a havazás erösebbé vált, elfogyott, még az a kevés kilátás is, ami eleinte kínálkozott Vödrös kasznár úr annál jobban behúzóelolt a bunda védelmébe s teljesen átengedte inagát annak az egyébként kellemes érzésnek, amit jó szánuton a vasalt szánkó jiompás siklása okoz. Csak néha hallotta az öreg Jánoa hangját, aki meg-megszólalt szokáshói, hogy ä lovak tudják, ki ,van mögöttök: „gyi te'K Egyebet ö sem

1 mondott. Csak gondolt. Abban' bizony 'semmi épületes és szerelmes természeti! Sem vala. Hisz vagy háromnegyed órát kell most igy fagyoskodni s végül megint megtalálnak feledkezni róla az ispánéknál, mint tavaly. !Az igaz, hogy tavaly elaludt egy kicsit s csak