Bársony István: Vadásztáska / Budapest, Magyar Hírlap, 1903. / Sz.Zs. 1643

Különös alakok

104 Kűytbrgo most inar azt Tésr, Hol venné eszre a hóban a vájt nyúlvaczkot. Messze van az még; hisz nagyon bátran, nagyon egyformán haladt itt a nyuszi. Majd ha kezdenek a nyomok bizonytalanokká, ugrándozékká válni, akkor ügyelj, te félszemű .vadtolvaj. Most mintha egyszerre elveszett volna előle a nyom. Ahol van ni, oldalt, jóval meszfezebb, mint ahogy az eddigi nyomok egymásra következtek. Ez már a cselvetés. Ez már az állat tudománya, fortélya, amivel túl akar járni annak az eszén, aki utána megy. Mielőtt a tapsifüles kiválasztaná nyugvóhelyét, ahol végkép megtelepszik: kiugrik' néhányszor, jobbra-balrai, messze, hogy igy szinte elvágja nyomának a folytonosságát. Gyakran történik, hogy megint nekiindul a furfangos szökellések után s egyenest halad még egy darabon; de már rendszerint nem sokáig, föltéve, hogy nem érez üldözőt maga mögött. Ä második cselvetés után meg is marad egy helyben. Utoljára még egy nagyot szökik' feldobja magát, mintha lapta volna .s ahova leitoppan, ott kikaparja a vaczkát, amibe aztán alaposan behúzódik. Szem legyen, amelyik — kivált homokos Szántáson, ahol a nyúl szőre majdnem olyan, mint a talaj — észreveszi az ilyen lapuló fülest. Kujtorgó ott is észreveszi, a hóban is meglátja. Most már csendesen tériti oldalvást a szomorú gebét s aközben kiveszi gubája ujüából a rövidcsövű orvyadász-nuskát.