Bársony István: Szól a puska , Természeti képek és vadásztréfák / Budapest, Lampel, [1910?] / Sz.Zs. 1514

A nagy gavallér

64 Bársony István volt, aminőt csak képzelni lehet. Ó volt a túzokok doyenja. Legalább is másfélszer akkora, mint akármelyik a csapatban. Egy óriás, komor vezér, aki sosem röpült. Mindenekelőtt állandó órállást vállalt s oly vakbuzgalommal teljesítette tisztét, hogy amikor a társai mind lehúzódtak a gyepes tarlón s ott elfeküdtek: ó kinyujtózva figyelt, mozdulatlanul, mint a szobor, de azért a legkisebb gyanús jel sem kerülte el örökké éber szemét. Ami bennünket vele szemben a legnagyobb kíváncsiságra ingerelt, az más valami volt. Az, hogy amikor rákerült a sor, hogy a kompánia szárnyra keljen, ő egymaga a legnagyobb kényelemmel sétálgatott be a százholdas tengeritáblába, a hol ugy el tudott tűnni, hogy semmi módon sem akadtunk nyomára. Tűvé tettük a nag}' táblát, meghajtattuk, végigkutattuk vizslával, minden eredmény nélkül. A nagy gavallért soha senki sem tudta megközelíteni, pedig minthogy felröpülni sem láttuk, nyilvánvaló, hogy bent maradt az embermagasságú tengeriben. Ennek a különválásnak mi lehetett volna egyéb oka, mint hogy valami baja volt az öreg legénynek. Szerencsétlenség érhette, még pedig alkalmasint a szárnya táján, mert máskülönben friss, mozgékony és gyors volt. Amikor látszólag csak kényelmesen sétált, akkor is oly nagy lépéssel s oly ütemesen mérte végig a tarlót, hogy aki egy kis hájat czipelt magán, az nem soká állhatta vele a dicsőséges versenyt. Diktum-fakíum, Simon után siettünk. Vagy husz perczig tartó erős katonalépés után eljutottunk a h.-i szőlőt szegélyező árokhoz, amelyen tul ákáczbokrok vonultak végig a gazdasághoz tartozó földek mellett. Messziről láttuk a