Bársony István: Szól a puska , Természeti képek és vadásztréfák / Budapest, Lampel, [1910?] / Sz.Zs. 1514

A vad fiúk

A vad flúk. 35 „tauú I ide te, ide tee!" Az okosabbak csititjik „vigyázz, még beléd lőnek !" Aztán megunják, hogy törődjenek a kopócsaholással; végzik a magok dolgát csöndes pipaszó mellett. A kis szürke ember bújja a hegyet, a völgyet; gördül le, mászik fel, mint egy eltévedt ördögszekér, amelyet láthatatlan sátánfiak dobálnak, guritanak. Nincs pihenése; negyedszázad óta egyre méregeti az erdőt az elejétől a végéig s aztán megfordítva a végétől az elejéig. Ez az ő mulatsága, öröme, boldogsága, mindene évtizedek óta. Ha embert lát, elkerüli. Neki azéit tetszik legjobban a föld, mert biczegni lehet rajta. Jó, hogy futni nem tud; akkor kiszaladna tán a világból is. Megáll egy dombtetőn, ott egy kicsit kifújja magát s azalatt fülel a hajtásra. Még a szemével is hallgatózik. Tekintete merőn követi a hajtás irányát, amíg el nem fogy a csaholás, a buffogás, a vakogás ; amíg a kopó-hangversenyt ei nem nyeli a völgy, az erdő, a sűrűség. Bizonyos, hogy őz van a kutyák előtt, erős bak; az viszi, ragadja magával a kopót. Az isten tudja, mikor fordulnak vissza. Hátha el lehetne csalni róla legalább valamelyiket, az aztán kereshetne itt közelebb nyulat. „Tau ide te kopó! te kopauú !" Nagyon is messze találtak elkalandozni; semmi sem használ most. A kis öreg belenyugszik, kicsihol, rágyújt, megy előre, maszatolva, bogarászva. Most már nem a vadászatban leli gyönyörűségét. Most már minden gondolatával imádkozik : a füvekhez, a fához, az erdei virágokhoz — a „vén gonosz". Melegen süt az őszi nap. Az öregecske kigombolkozik, hadd fújja a szél, nem árt az ezután, ha eddig nem ártott, huszonöt esztendeig.