Bársony István: Szól a puska , Természeti képek és vadásztréfák / Budapest, Lampel, [1910?] / Sz.Zs. 1514
A vad fiúk
ÍÖ Bársony István levelei kezdtek már ősziesen tarkálni, sárgán és pirosan. Kellemes, egyenletes szél fujt. A bokrok tüskéje közt fehér pihék libegtek. Erre járt a juhász s a tüske megtépte a nyájat; gyapjufoszlányok röpködtek a levegőben. Tudták már a kutyák, hogy a domb alatt, ahol a nagy fák sűrűsödnek, kezdődik az ő mulatságuk. Dudásnak szinte fülledt a szeme, úgy vonszolta, húzta a többit. Csuda, hogy meg nem fulladt, úgy fojtogatta maga-magát a lánczczal. A kis öreget egészen kifárasztották. Még Csiga is mintha előre kívánkoznék. Egy ürge futott be előttök a lyukába, attól a kölykek lázba jöttek, szűkölve nyiffantak egyet-kettőt. Most már éppenséggel nem birtak magokkal. Dudás fulladozva ümmögte: ereszsz, ereszsz! Czigáuy ravaszul sandított hátra s amint a czorkát rángatta, megkérdezte halk vakkantással a gazdát: hallod? hallod?! Néni, az „anyjuk", folyást az öreg ember lába elébe fordult, nem lehetett tőle lépni. Csiga egyre morgott, szidta türelmetlen kölykeit. — Eh, ördögadtái, hát erigyetek! — förmedt rájok végre a vadász s leoldta róluk a czorkát. A kopók egy szempillantás alatt a faképnél hagyták. Még Csiga is kedvtelve biczegett lefelé, amerre az erdő sötétlett. A kis öreg magára maradt az erdőszélén. * A sűrűség visszhangzik. Bent, valahol a völgy szivében messze-messze hajtanak a kopók; éles diskantot vág ki a kölyök, mély baritonnal tartja a taktust a vén. Valahonnan egy kétségbeesett hang hívó rivalgása hallik : „tauú ! . . ide te 1 ide tee ! . . ." A favágók összenéznek s nagyot nevetnek. Egy suhancz utánozza a hivást, mint a szajkó:
