Bársony István: Szól a puska , Természeti képek és vadásztréfák / Budapest, Lampel, [1910?] / Sz.Zs. 1514

A vad fiúk

Q. t»acl fiúlv — Na hála istennek!... megy már megint! ... megy már a vén gonosz, a szívtelen!.. . Hat nem itt hagy magamra? Öregségemben, betegségemben! Jaj, hogy érné is már valami odakint, oszt' menne el kedve az örökös kódorgástól, a hiábavaló szünetlen vadászattól! Mind megétetem a kutyáit; meg biz' én, mihelyt fel tudok kelni. Kövér, piros, nehezen lélekzó asszonyszemély volt, aki így beszélt. Nagy karosszékben ült és szuszogva majszolt egy tepertős pogácsát. Előtte volt még a tányéron vagy egy tuczat. A „vén gonosz" csöndesen szedegette össze a holmiját, a vadásztarisznyát, a töltényeket, a puskát, meg a kis kulcsot, s miközben egyiket a másik után magára akasztotta, halkan mormogta : — Ne duzzogj virágszálam; hát nem eleget ültem melletted harmincz esztendő óta ? Még csak húsz évet várj szívem, oszt' megüljük az aranylakodalmat ; csak ne duzzogj, tubiczám !" A néni azt nézte nekivörösödve, hogy mit vágjon a kötekedő ember fejéhez! De nem volt a kezeügyében semmiféle alkalmas tárgy sem. Felugrani nem igen tudott a kövérsége miatt. Ez volt a betei ' e. aj, minek is vagyok ilyen kódus; jaj,