Bársony István: Szól a puska , Természeti képek és vadásztréfák / Budapest, Lampel, [1910?] / Sz.Zs. 1514

Egy múló világról

18 Bársony István mezeje borítja a vizet határoló iszapot! Azután következnek a suhogó, fekete kákatömbök s a káka után a hajlós nádsűrűségek, amelyek megszorongatják a csónakot magok közt s nem eresztik tovább. Az ilyen nád közé rekedt csónakkal azután nem bir a legnagyobb vihar sem. Bármerről jöjjön a szél: csak lefekteti szépen az egymást ölelő, összetartó nádszálat, az pedig ráborul a gondjaira bízott csónakra, betakarja, hozzásimul; a vihar vad ereje tehetetlenül száguldoz fölötte, nem tud sehogyse hozzáférni. S ez a nagy, kietlen erdő tulajdonképpen mégis csak a legtökéletesebb rónaság. Egy csöpp emelkedése se lehet. Ahol kinó a vízszintes vonal fölött: sziget van ott. S ezt a semmibe vesző nagy mezőséget nem lakja ember. A pákász járja mindössze, mint a bolygo szellem, amelyik nem leli nyugtát, nem leli helyét. De állandó tanyája, biztos otthona annak se mindnek van már odabent; csak olyan pihenő sátrak, csak holmi eső elől bujtató szállások várnak rá itt is, ott is. Ezen a síkságon, ha végigszalad a hanyatló napsugár, egyszerre megszületik a nád közt a sok settenkedő árnyék, ugy mint az igazi erdőben. Itt már vannak homályba borult apró vizek, mikor a nagy tóság, a hullámrezgéssel bizsergő rónavíz még csillogó fehér. S amit napközben, mikor a forróság egyenletesen nyomja a levegőt, egyáltalában nem tud észrevenni a szem: alkonyat felé már megszületnek a finom, lengő ködök, amelyek az aranygőz sárgás szinével csillognak eleinte, azután pedig, mint a kihűlő érezpára, elhomályosodnak, megfakulnak. Nincs ebben annyi misztikus, mint az erdő-