Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Őrség

47 úgy megy rajt', mint a kopó. Ha a tolvaj éppen a fán van, akkor ő a fa alatt szépen megül és vár . . . — Ott nyugton lehet a tolvaj. — Már ameddig én oda nem következek. Akkor lerázom a fáról. — S vár addig a tolvaj ? — Muszáj neki 1 Mondom, hogy Darázs odalenn vár. Még csóválja is a farkát, úgy hízelkedik a tolvajnak : »Gyere le már 1« Ejnye ! — szakította félbe magamagát, — nem pusztúlsz, te beste 1 A szürke kuvasz ott szimatolt az ikrám körül. Kis hijja volt, hogy meg nem mutatta rajtam a tehetségét. Aggodalmasan ugrottam el; arra a sok kutya mind nekem igyekezett. A jegesmedve majd feldöntött. — Maradjon veszteg a tekintetes úr. Nem kell félni. Attól a nagytól éppen nem. Az jámbor; csak akkor haragszik, hogyha fölbiztatják. Lefogja a bikát, megállítja a négyesfogatot, elkapja a forgó kereket, egymaga mindent vállal. . . Ez az a százforintos. Gyönyörű, óriás komondor volt. Göndörszőrű, dézsafejű, oszloplábú. Valóságos kutya-akrobata. — Nem bántja az embert ? — érdeklődtem, minthogy nagyon is közel volt. — Akit nem ösmer, hamar leteperi; aztán ráfekszik s fel nem engedi, amíg valaki, aki illetékes, le nem híjjá róla. De akkor sem harap. Egyszer mégis bolond eset történt. — Valami bajt csinált ? — Azt. De nem ő volt a hibás. A tekintetes asszonyunk kígyóra lépett s elkezdett sikítani; a gépészné épp' ott volt, el akarta kergetni a kígyót, s ott kapkodott a ténsasszony lábához. Medve azt hitte, hogy bántja. Leteperte. A gépészné úgy megijedt, hogy. . . nyomban megbabázott. Én voltam a bába. Két kölyökkutyára mutatott; azok is komondorok voltak, s ott hancúroztak egymással a gyepen. — Ezekből is lesz még valami. A borjút már lefogják; s a minap megreggelizték ketten a nagy pulykakakast. — Jól indulnak. Képzelem, örült a tekintetes asszony I . . . — Az nem, hanem az urunk örült. Nem szereti itt benn az aprómarhát. Körülnézett. — A legbolondabb még nincs itt. Az mindnél kutyább kutya. Basa, te I Hol vagy, te ? . . . Basa ! ! Az istálló tájáról nagy buffogással indult el egy hófehér fenevad. Tiszta farkastípus. A szőrét fölborzolta, a derekát meggörbítette, úgy jött közelebb-kőzelebb, lassú, gyanakvó ügetéssel. — Ehhez ne szóljon a tekintetes úr. Meg ne simogassa . . . (No, iszen nagyon vágytam rá, mondhatom.)