Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

A fehér madárról

41 amely termetre, mozgásra, szakasztott mása a fehér vándornak. Csak a színe mutatja, hogy tán még gonoszabb fajzat. Az is egy rétihéja. Egyike a kiterjedt rablórokonságnak, amely még az anyjára is irigy. A sötét gonosztevő vadul megy neki a fehérnek. Nyilván ott a fészke valahol, a mocsárral körülvett alacsony füzesben: azt félti. A fehér egyet lendül oldalt s elereszti maga mellett a szőrösszívű rokont. A roham ismétlődik; a két rabló mintha ä bíbictől tanulta volna a csapongást, úgy hasítja a levegőt egy-egy fordulattal. Hamar belefárad mindegyik. Nem nekik való erőmutatvány ez. Az ő harci módjok nem a nyílt, heves támadás, hanem az alattomos cselvetés, a váratlan roham. A sötét rabló már lankad, minthogy vélt ellenségét kiüldözte a maga határából. Megfordul s visszaindul. A fehér abban a nyomban megszünteti az erőlködést; nincs már ki elől fusson. Lágyan libegve száll-száll; alig mozdítja szárnyát, úgy folytatja megzavart kémszemléjét. Egymástól távolodnak ugyan, de mindaketten ugyanabban a rosszban törik a fejőket. A »sötét« nemsokára haza ér és megül. Csak a fehéret látni folyvást, amint fáradhatatlanul esetük-botlik bizonytalan útján. * * * Az egész szemhatáron semmi sincs, ami azt sejtetné, hogy a vadmadaron kívül más is úr itt. A virágos rónán messze-messze, egy nagy fűzfa ácsorog egymagában; borzas vén feje olyan szürkének tetszik innen, mintha az esztendők gondjától csavarodnék őszbe. Pedig a boldog magány gyönyöre azé a vén remete-fáé. Nedves rét aljában folyvást fürdik; a napot s a szellőt minden oldalról egyképen kapja ; a harmatban nincs kivel osztoznia ; — a szerelmes gerle ott nyögi panaszát az ő hűs lombja között. . . Valami árad felém a rétről, a virágok közül, amitől még a lelkem is ellankad. Nem bírom a napsugár súlyát; le vágyom a rozs árnyékába, és amint a fű selymén megpihenek, csudás káprázat lep meg. Karcsú vadrózsagaly hajlik fölém koszorúba, halványpiros gyöngéd virággal megrakottan ; tündér Ilona csókra nyújtott szája rajt' valamennyi virág. Érzem az illatát, érzem a melegét; és látom a felséges rózsaajk mögött képzeletem leggyönyörűbb álmát. ... Hát nem úgy járok, mint a telhetetlen méhek, akik az ezervirág mézétől mámorosak ? ! Pedig az én dolgom csak a csöndes szemlélődés és a lesben állás a hangulatokra, amik láthatatlanul röpködnek itt és ellepik az álmodozó ember minden idegszálát. A rétről virágfűszer ömlik. Lehetetlen józanon maradnom. Már a pittypalatty is becsípett valamitől, ami túlságosan édes. Összezavarja a pitty-et a palattyal 1 Néha kétszer is mondja az egyiket: úgy hallom. S a tarka mező fölött, ahol a nagy piros vérfoltok fénylenek, egy kis kapatos felhő bukdácsol; ereszkedik-emelkedik, nem tudja az útját. 6