Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

A fehér madárról

42 Az ott az én fehérlő madaram, — a rétihéja. A sirályszárnyú, akit úgy irigylek. Hogy járja magányos utait, látszólag lankadtan 1 Pedig sohasem ösmeri azt a nagy bágyadást, ami most engem az én vadrózsagalyam rabszolgájává tesz ! Tündér Ilona mosolyog le arról a bokorról; kötekedik-ingerkedik velem. Valamelyik virág elejti egy szirmát, s az édes üzenet megindul felém, éppoly lassú, sirályos libbenéssel, ahogy az a fehér madár száll-száll, keresztül a nagy végtelenségen. Ha sürgető vágyamhoz mérném az időt, amíg a piros vadrózsaszirom leér hozzám : ezer esztendőt kellene számlálnom . . . A fű közül meleg párázat száll ki; a virágos réten elterjed a ménta templomi illata. Amint félig lehunyt szemmel nézek végig a lágy tarkaságon : ezüst szálakon csillan meg közte a napsugár aranya. Csak a fehér madarat látom még egyszer, amint erre kanyarodik s nesztelen szárnycsapással húz át rajtam. Amint fölém kerül, éppúgy megriad, mint az imént. S aztán éppoly lengén, sietve vonul el, mint az imént. Már nem törődöm vele. Sóvár, fáradt szemem utolsó esdeklése tündér Ilona vadrózsáinak szól.