Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

A fehér madárról

40 hadd lássam még. Az út a rozs közt elfogy előlem, s a következő percben kint vagyok a buja vetés szélén, egy még százszorta bujább virágos réten. * * * A rozserdő alacsony árnyékot von mögém; a kalászok halk súrlódását folyvást hallom ; a nap egy bárányfelhő csipkefüggönyén át lesi, hogy idelent ugyan mi történik. A végtelen pusztán zsong valami, aminek nem lehet nevet adni. Talán a nyár hatalmából növő füvek mozdulása okozza a parányi neszeket, amik százezredmagokkal úgy hatnak, mint az altatódal. A virágok ajkán részeg méhek csüggnek. Egypár tücsök cirpel. Ezer pici légy szitál-csapong. Messze a réten fürj ver. Egy pacsirta remegő ringással emelkedik; a másik meg úgy hull lefelé, mintha haldokolna : — és dalol mindakettő. Szól a virágos mező hangversenye. Ez itt az Ipoly-völgye, beláthatatlan hosszúságban. Ez itt az ellankadt, buja róna, amely úgy pihen álmatagon, minden szépségét mutogatva, mint a kacér asszony. És itt van a nyár; a felséges, erős nyár, amely megöleli kedvesét, a gyönyörökkel teljes természetet. A rozs-tenger partjától kezdve ameddig ellátok : virág, virág, virág ! — Fehér székfű, sárga oroszlánszáj, piros vadborsó, kék szarkaláb, égő pipacs 1 . . . Mennyi pipacs ! Vércsöppek sokasága a mezőn, a süppedő bársonyos zöldön. S a messzeségben egybefolyó, ijesztő, szemkápráztató foltok ebből a pirosságból. Ott mindenütt megpihent a sebzettszívű tündér, aki után a fájdalmas, szenvedelmes, tüzes nyomok maradtak. És ahol legszebb, legégőbb a nagy piros folt, a tízezer pipacs egymás mellett: ott száll most éppen a sirályszárnyú, pillekönnyű madár, a fehéren csillogó rétihéja. • * * Ez is csak érzéki csalódás ; gyarlósága a nagy távlatokhoz nem szokott szemnek. A rétihéjától messze van még az a pipacsszőnyeg. Csak a vörös szín tolakodása teszi, hogy közelebb sejtjük. A lengő orvmadár éppen a völgy medencéje fölött húzódik el lassan, s kalandos útjában a zsombikos rét titkait fürkészi. A nap most odatűz, s a ragyogó fénykéve, ami felülről rézsút hull a zsombik zöldjére, minden merev fűszálat megcsillogtat rajta. A szelíden mozduló légáramlás úgy mutatja, hogy ott is, a völgy nedves medencéjén, hullámzás van, mint itt a rozs között. A fehér madár csupa ingadozás, bukdácsolás. A zsombik fölött úgy száll, lopódzva, óvatosan, mintha még a levegőben is bujkálna, nehogy észrevegyék. Pedig észreveszik. A sűrű rétből felvillan valami e pillanatban; egy fekete rém,