Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Várunk valakit

36 Messziről halk zakatoló zúgás neszét sejtem. Az a nagy Duna felől hallik. A rohanó, zavaros hullám hátán hajó halad ott. Amerre elvonul, felriasztja a part hajlataiban rejtőző vadruca-párokat. A magasban meglátom a nyugtalanított szárnyasokat. Az erdő felett keringnek, toronymagasságban. Elől az iromba tojó ; mögötte a zománcosfejű, fehérszárnyaljú gácsér. Ezek itt költenek az erdő laposaiban, valami fatönkön. A tojó azért olyan semmilyen, színtelen, egyszerű, hogy hasonlítson a fészke környékéhez ; ne lehessen észrevenni, amikor tojásait költi. A gácsér azért olyan tarka, hiú, színes, hogy tessék a tojónak s a szépségével meghódítsa. De vájjon lent költ-e majd ? Nem keres-e valami elhagyott szarkafészket a nagy fák tetején ? Ezektől az erdőhöz szokott vadrucáktól az efféle nagyon is kitelik s akkor látni, amint a páros ruca felszáll a magas fára és megül a felső galyak egyikén, amelyik jól megbírja ; a gácsér onnan hápog le hajnalban, nagy hangon. Aki nem látta, el sem hinné. A hajó elvonul és a felriasztott vadrucák megnyugodnak. Ereszkednek, leszállnak, eltűnnek a magasból. Aminek a röpködését ezután figyelem, az egy fekete bársonyszárnyú pillangó ; egy gyászszöglenc, amelynek sötét csipkézett vitorláit sárga selyem szegélyzet díszíti. Nézem, amint nesztelenül tovalibeg és mindenütt alant utazik a nyílás vonalán, mintha kerülné a napot. Ameddig láthatom, követem a tekintetemmel; már csak egy folyvást kisebbedő mozgó pont az egész ; most már talán az sem, csak a képzeletem csal meg, mintha folyvást látnám. Kergetem a szememmel, aztán a gondolatommal; hisz az egyetlen látható eleven élet itt, kívülem, ez a pillangó. (Treff, a »tuskó«, igazán nem számít.) Bent a fák közt perregő hang kél, mintha mohó gyorsasággal kerepelne egy vásott gyerek, meg újra elhallgatna. Azután megint kezdi. A perregő hang szinte ércesen ropog-kopog, szinte ütemre ismétlődik, öt-tíz másodpercnyi szünetekkel. Ott egy tarka fakopáncs zörget-kopogtat a fa ágán. Csőrével pergeti a fakérget, úgy csalogatja elé a repedésekben élő rovarfélét. (Hát ez is — vadászat. Még pedig elég eredeti.) Kisvártatva, hogy egészen elhallgat: hallom surrogó röpülését. Éppen fölöttem vált át, lendülő légi utazással; azzal a jellegzetes fakopáncsröpüléssel, ami olyan, mintha láthatatlan kéz dobálná arrább-arrább a minduntalan lesni készülő, szárnyát összekapdosó madarat. Ahol leszáll, ott csakhamar újra perreg-perreg ; éktollú farkára támaszkodik s állva kapaszkodik a fa kérgébe, úgy lesi: micsoda bogárzsákmányt csalogat eléje a kíváncsiságot keltő pörgetés. * * * Telik-mulik az idő s már itt az alkonyat. Az aranyat hintő, a verőfénnyel ragyogó. A nap hanyatlóban és sugárkévéi oldalvást nyilainak most már a fák közé. Hosszú fényhidak épülnek a nyomán, s a százezer sugár azokon táncol végig.