Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Várunk valakit

37 Ici-pici madár röppen ki a fénysávra s pörcögő hanggal szökell, fürgéskedik, , alig egy pár lépésnyire tőlem. Az egy ökörszem. Alig akkora mint a dió. Olyan vakmerő, hogy majdnem rászáll Treff re. A vén vizsla megriad az apró koboldtól s lebbencses szájával feléje kapdos. Nyilván cserebogárnak nézi. Vagy darázsnak, akitől félni kell. Mulatságosan sandít s tanakodik; de az ökörszem nem háborgatja többé. Már én sem látom, csak hallom egy darabig a moszatolását, ami szakasztott az egéré ; aztán a pörcögését; azután már azt sem. De lám, Treff folyvást figyel, öt új kíváncsiság nyugtalanítja. A fülét megrezdíti, a homlokát ráncolja; merő tekintettel érdeklődik. A nagy erdőből kifelé tart valaki. Egyenletes, gyanútlan mozgás közeledik. Ha a mozgás megszűnik is néha : nem az aggódás teszi azt. Minden erdei lakos óvatos és ok nélkül nem siet túlságosan. Már nem lehet messzire ; de előlem az alacsony bokrok eltakarják. Ellenben Treff érzi, ha nem is látja. A vén germánt szinte a hideg leli, s mégsem moccan. Reszket, didereg, idegesen vacog ; de még a farka hegyét sem emeli meg. Rövid szünet. A mozgás elhallgat. Az a »valaki« már egészen az erdő szélén lehet s most kémszemlét tart, mielőtt kilépne. Eltelik egy félperc. Aztán a szarkalábalakú hármas nyíláson hirtelen megjelenik egy kecses árnyék. Egy karcsú őz-suta. Fülét előre csapja, úgy neszel. Valamit sejt, ami nem tetszik neki. Felém figyel. Egy gyérvesszejü bokor, úgy ahogy, eltakar előle. Láthat ugyan, de nem eléggé. Félig lehunyt pillám alól lesem. Alighogy oda-odanézek egy másodpercre. Amint a szemünk találkoznék, fel volnék fedezve s a suta riadtan elugranék. Pedig a megújuló zörgésből szinte bizonyosra veszem, hogy ott van mögötte, beljebb, a bak is. Hátha kárpótlásul küldi Diána istenasszony ? ! Hátha valami korán érett aganccsal hivalkodó vén legény az, aki egy jó lövést megérdemelne ? . . . A suta megnyugszik, s ámbár folyvást merev állásban marad, mint a feszes acélrúgó : azért hátratekintgél. Ez is bizonyítja, hogy nincsen egyedül s hogy aki hátul van, az még óvatosabb nálánál is. Az ott még vár; s ki tudja, meddig várna, ha a suta el nem únná az ácsorgást s át nem lódulna az úton a szomszédos sűrűségbe. Most egy barna test könnyű, remek szökéssel röpül keresztül előttem a nyíláson, ott, ahol az imént még a suta állott. Csakugyan a bak ! De a röpülő sneffet könnyebb volna lekapnom, mint ezt a villanó őzbakot. Egy szempillantás és már sehol sincsen. Csak bámultunk utána ketten : én is, Treff is. * * *