Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Várunk valakit

35 Bizony semmi sincsen. — »Feküdj, Treff!«... azazhogy pardon: »lég* dich!« — (így érti és erre szót fogad.) Lefekszik, elnyujtódzik ; sütteti magát a jó kis meleg nappal; most még nincs rovar, légyféle, ami zaklassa, háborgassa. Magam csak ülök és nézelődöm. Onnan, ahol letelepedtem, négy irányban vezet négy nyílás az erdőben, mintha óriási szarkaláb nyoma volna. Három nyílás előttem sugárzik szét keskeny szögben ; egy pedig mögöttem szalad visszafelé, amíg csak a kanyarodásánál a szemem számára meg nem szűnik. Előttem nagy erdő ; annak a könyökös szögleténél ülök, szemközt a vén fákkal. Jobbról-balról alacsony, sűrű vágás, rigólakta bozóttal. Hátul görbénfutó út, amely hamarosan elvész a vágás gazosában. Már a hajtógyerekek füttyögését se hallom. Elmentek. Csak a rigó szól riadozó csacsogással, amibe egy-egy dalrészletet is belefuvoláz. A nap megragyogtatja a sok barnaságot, amibe világos és sötét árnyalatok keverednek. Az avarfű szinte homokszínű; a cserlomb, ami még bőven van, egy kicsit sötétebb ; a meztelen bokorvesszők szürkésbarnák, csak a fűzfavesszőre fújta rá a kezdődő tavasz valami csekélyke leheletnyi keverékét a sárgának meg a zöldnek. A nagy fák kérge sötét; a nyílások vonalán gyönge fűsarjadzás élénkül ; az ég gyéren vonuló fehér felhőzettel tarka ; s a kék mező fényességéből jut a didergéséből felocsúdó földnek. Ráérek várni, tűnődni, szemlélődni. Az alkonyatot s aztán a szürkületet lesem : vájjon mit hoz ? vájjon mit árul el ? Most csak az énekes madár elevensége élénkíti az erdőt, úgy ahogy ; de az igazi dal még kevés itt. Csak a rigók mondják el hamarosan egy-egy dalötletöket. Szakgatott, nagy pauzás zene az is. Egy pár sármány sirreg jó távol egymástól a fa tetején; észre kell azt venni ebben a mélázó hallgatásban. Előttem kis kék cinkék bujkálnak, s hasbeszélő, sipogó halk hívást hallatnak időnkint, amiről nem tudom : a föld alól jön-e vagy a faoduból, vagy a bokor sűrűjéből. Szinte éledek, amikor egy pákosztos széncinke az ő erős »cserereréjét« keveri bele az érthetetlen sugdosásba. A cinkék ott vannak valahol az iszalagos szövedék közt, amely mintha hálóval borítaná a fák sudár derekát, hogy néhol a fiatal törzs alig látszik közüle. A kicsi bohó kéksipkás madárpojácák bújócskát játszanak, s ha egyet megpillantok is pár pillanatra : rögtön eltűnik megint a szemem elől, minthogy nincsen nyugta az örökös keresésben-kutatásban. A sűrű indaszövet egy pontján egy kis raj játszik. Felkap az egyik a levegőbe, beoson a másik az inda szálai közé s rögtön kikukucskál, hogy ahol megjelenik a feje : mintha nefelejcs nyílnék még a fán is. Varjak kárognak. Otromba szürke varjak. Azok már fészkelnek. Lomha röpüléssel, sietés nélkül keresnek egy-egy fatetőt, ahonnan megnyúlt testtel, bólintgatva rikkantsák bele vakkanó bizalmas hívásukat az erdő csöndjébe. * * * 5*