Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Várunk valakit

— VÁRUNK VALAKIT. r . ^prilis eleje, lassú, elkésett tavaszodással. Hűvös szeles napok után végre csöndes derült az idő. Délután négy óra. Dunamenti ligetes erdőkben kóborolok. A hajtógyerekeket hazaküldtem. Mára elég volt az eredménytelen bujkálásból az árvízmegfutotta szálerdőben, amelynek nyárfavesszős sarjadzása közt máskor úgy szeret a sneff. Most itt hírmondója sincs ennek a legnemesebb kékvérű vándornak, akit annyian várunk s akit megmarasztani sehogy sem lehet. A tisztaaljú tüskés sűrűségekben is hiába szaggattam le magamról a kabátot az átfurakodással, hogy ott legyek a vizslám közelében s legalább lássam, ha jelez s aztán megáll. Ahol csúf szürke iszaplerakodás nincs, ott száraz a cserleveles talaj, hogy szinte kopog rajta a lépés. Ott erdei sneffnek nincs mit keresnie. Neki nyirkos puhaság való, ahol hosszú, érzékeny csőrét lefúrhatja. Magam vagyok s mellettem csak négylábú barátom, Treff liheg. Kissé otromba német vizsla, több jóakarattal, mint tehetséggel. Csak vendégszerepléssel kerültünk így össze. De Treff nem bizalmatlan. Hamar megszokja azt, aki tud a nyelvén. (Ez a nyelv persze — német.) Az »erőskezű« vadászt éppúgy megösmeri, ahogy a ló megérzi, hogy mit ér lovasnak vagy kocsisnak, aki a kantárát vagy a gyeplőjét tartja. Treff határozottan jobb társnak, mint vizslának; szürkefoltos, kávébarna zömök teste, — akár áll, akár ül, akár fekszik, — mindenképen olyan, mint valami elbarnult, korhadozó tuskó. Még a vadállat is annak nézheti, mert Treffnek megvan az a ritka adománya, hogy ha kell, negyedóráig is mozdulatlan. Erdőtjáró, csöndes gazdája lehetett fiatal korában, akinek szüksége volt nesztelen figyelgetésre. Most, hogy így ketten vagyunk s leereszkedem egy igazi tuskóra : Treff odaül mellém és akkor ő is mozdulatlan tuskó. Mindössze, hogy okos szemével lesi, nincs-e a számára valami parancsom.