Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

A havas alján

33 A kis kakasok egyszerre mondják : »blublu-blublu-blublu l . . .«, — mintha egy nagy tóban ungok rendeznének ümmögő-kunkogó hangversenyt s közbe-közbe szólna néhány pulykakakas. Hirtelen elhallgatnak; nyugtalanul figyelnek; az öreg úr fölfújt tartással bámul, s aztán nagyot lódít magán, úgy lendül — közelebb. Az ernyő alól élesen, metsző rikoltással hangzott fel hirtelen taktaktaktaktak! Ez a tyúk hangja, Kabzány tehát most átváltozott epedő jércikévé, aki pásztorórára kínálkozik. Nagy surrogás 1 Suhogó, szinte meggondolatlanul siető röpülés zaja. Az egyik kakas alig negyven lépésnyire zuhant le elénk, mellénk, a rétre, egy kis vakondtúrásalakú halmocskára. Ott kinyujtózott, tipegett-tapogott, élénken tekintgetett az ernyő felé és rákezdte : csussui 1 . . . itt vagyok, szentem, rózsám ! mutasd már magadat I A szempillámat se mertem rebbenteni, az ernyő ujjnyi nyílásán át lestem, mikor penderül táncra; hadd sürögne-forogna, kahogna, hadd dobálná magát, mint az akrobata-bohóc, hogy gyönyörködném benne, mielőtt hevületének az önkívületében, a hetedik ég kapuja előtt a másvilágra küldöm. Innen is onnan is bugyogott-dobolt az udvarló-sereg ; hajh, ha közülök egy pár megirigyelné ezt itt és jönne, hogy megvívjon vele a sóvárgott jegyesért ! De nem kakas jött, hanem egy igazi tyúk, amely tán attól tartott, hogy Kabzány elszereti tőle a gavallérját. Lomhán, fáradtan röpült, de nem szállt le ; csak csalogatva húzott el fölöttünk — és magával vitte a vén kakast is, amely riadó sietéssel kapott szárnyra és rohant utána. * * * Ott maradtunk magunk a széljárta ernyőben. Messziről bugyogtak a kakasok. Egy-egy csuhukolt is. — A havasalji tájék pacsirtája csengő énekkel fuvolázott bele a fajd-hangversenybe. Már világos volt és a hajnal pirosságában láttuk a vén Krivánt galambősz fejével, amelyre rózsakoszorút tűzött a kelő nap. A nyirfajdok kezdtek elhallgatni; némelyiket láthattuk messziről, amint nagy körben, az örvös galambéhoz hasonló repüléssel libegett át a völgyön, hogy a túlsó domboldal valamelyik magas őrfenyőjére ereszkedjék. Ott dürgött azután. Most már tudtuk, hogy ez a befejezés. Mert amikor a nyirfajdkakas fára száll dürögni : nincs a vadásznak tovább mit várnia az ernyőben. Aznapra vége a reménységnek. 6