Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407
A havas alján
31 más elképzelhető helyem, csak hogy a jobb térdemre térdelek, jobb öklömre letámaszkodom, hogy eléggé bújhassak; a bal talpamra nehézkedem és a balkezemben tartom a tusára állított töltött puskát. (Tessék ezt irigyelni.) Alig hogy lihegve elhelyezkedünk, Kabzány nagyot rándul ; nyitott szájjal, kimeredt szemmel figyel. — Csu-ssúj ! Csussúitty ! Egy nyirfajdkakas kezdi a csuhukolást, nem messzire tőlünk. — Már pitymallik. Űjra megszólal: — csussúj ! — És oldalvást is, messzebbről is, még meszszebbről is kapja a választ a hívásra, ami egyszersmind kihívás is : csussúitty ! Minden hajnalon itt szoktak találkozni, ezen a nedves, gödrös, gyéren bokrozott, aszott gyeppel borított fensíkon, sivatag pusztaságon. Csodálatosképen mindig itt, évről-évre; amint a tavasz megjön, s amint meghozza és beléjök lopja az első tavaszi fuvalom a szerelem vágyát. Apáról fiúra, ivadékról ivadékra száll az a fajd-hagyomány, hogy párt keresni, feleségre szert tenni, tüzes udvarlótáncot lejteni, heves párbajt vívni sehol sem lehet úgy, mint éppen itt, a véghetetlenül egyforma rétségnek, az ezer meg ezer holdra terjedő emberlakatlan pusztaságnak éppen ezen a pontján. Élesen, sziszegve, ingerülten szólalt meg mellettem az ernyő fala között : csussúj 1 Kabzány kezdett »beszélgetni« a kakasokkal, amelyek valahol a hepehupás, gödörhajlatos mezőn bujkáltak egyelőre. Szólott innen is, onnan is a »csussuj !«... És egyszer csak rákezdte az egyik a kahintó hehegést, ami már hevület és amit tüzes udvarlás szokott követni. Hallgatódzunk. Mintha sziklamederben gurgulyázó patak sietne előttünk valahol, úgy hallatszik: »blublu-blublu-blublu-blublu-blublu-blulululu !« öt egyforma ütem, amire a hatodik úgy következik, mintha pulyka mérgelődnék; s aztán élőiről, meg újra elölről végig; többfelől egyszerre, egymásbafolyó hangzavarral. Kabzány óvatosan feszítette szét féltenyerével az ernyő falát. Csak annyira, hogy kiláthassunk a kis nyíláson. A szemével intett; a szemöldöke szinte villámlott hozzá: — Ott ni 1 . . . Odanéztem. Fekete, koromfekete madár ugrált, tőlünk vagy százhúsz lépésnyire. Szárnyát leeresztette, lantos farkával sátorozott, nyakát meggörbítve előre nyújtotta, fejével bókolt, köszöngetett; forgott-pörgött maga körül; le-ledobbant, meg újra fölpattant, mint a gumilabta. Messziről bugyogott egy másik kakas: Az ott még csak a levegőnek ömlengett; hangolgatta szerelmi hangszerét. A csuhukoló kakasok ellenben már keresték egymást ; azok azt mondták: hol a párom ? ki a vetélytársam ? ! Akárhol van is, elibe megyek ! magam elé várom ! — És jöttek figyelve, óvatosan, rendkívül vigyázva, ahogy olyan valakikhez illik, akiknek »mindegyik tollán egy-egy szemök van« — nyitva.
