Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407
A havas alján
29 menne. Húszszor is azt hisszük: no, most fölborulunk. De a mi várunk — kasunk csak visszabillen megint. Tocsog a lovak lába alatt és egyszerre kellemesen puhává válik a talaj. Fent vagyunk a réten, — a határszéli falvak kaszáló területén. Előttünk elszórtan sötét és kevésbbé sötét bokrok. Csupa boróka meg mogyoróbokor. A boróka fekete, a mogyoró még alig hányja a rügyét, tehát csupasz veszszeivel nem bír annyira egybefolyni. Egymástól jókora távolságra, — száz, kétszáz, háromszáz lépésnyire, — egy-egy komor, sötét torony. Megannyi vén fenyőfa. Néhol az se. Csak sivatag pusztaság, ezer meg ezer holdon. A szekerünk megáll. Tovább a lovak itt nem mehetnek. Az útnak, ösvénynek vége. A helyenkint tőzeges talajon hepehupás buckák s mellettük vízzel telt gödrök vannak. Itt csak gyalogszerrel juthatunk feljebb az ernyőkhöz. Leszállunk a szekérről s kinyújtóztatjuk meggémberedett tagjainkat. Első lépésemmel is vízbe toppanok. Nagy bagaria-csizmám föl sem veszi ezt az újabb megpróbáltatást. Kabzány körülnéz. Keresi az irányt, hogy merre találjuk meg a sötét éjszakában, a véghetetlenül egyforma fensíkon, a leső-ernyőket. Aközben én is széttekintek. Az éjszaka felhős derengésében gyöngén látszanak az emelkedő gerincek, amelyek itt már csak dombok ; de a hegytető dombjai. Megnézem az órát. Pontban kettőt mutat. S nekünk jó háromnegyed órányi sétánk van még ezen a nedves szőnyegen, amely helyenkint félszárig is süpped, akár ha zsombikos mocsártalajon volnánk. Kabzány elindul végre és Szepesi főerdész nemsokára megcsóválja a fejét. — Jól megyünk-e, Kabzány ? Én sehogy sem tudom. A vezetőnk dörmög valamit és halad gyorsan tovább. Ahhoz képest, hogy már több mint egy órája gyalogolt a szekér előtt: szinte hihetetlenül is gyorsan. Elfuladok utána, pedig magam sem közönségesen bírom a sietést. Ennek az embernek nyilván két pár tüdeje van ; és ráadásul acélrugókon járó lába. Egy darabig ráérek, hogy gondolataimmal foglalkozzam. — Minő sivár, kietlen világ ez 1 Pedig tele van valamivel, ami nagyon hasonlít emberlakáshoz. Az alakja ház; kis hegyi faház, aminőben lakni is lehetne. Csakhogy az egymásra fektetett gerendák nincsenek kitapasztva sárral. Télen itt megvenné az embert az Isten hidege. Ezek a havasi rétek szénatartói. Augusztusban, amikor itt kaszálnak, ezekbe gyűjtik, préselik a hibbei tótok a szénát; azután meg kell várniok a telet, a havat, amikor szánkán lehordhatják. Mert szekér nem járhat erre. A szénásszekér minden húsz lépésnyire felborulna. Az aprócska szénapajták környéke most néma és kihalt. Minden pajta üres. A szél keresztül süvít a bordáin. — Jól megyünk-e, Kabzány ? 1 . . . — hallom megint a főerdész kissé aggodalmas hangját. Kabzány megáll. Maga elé mered. Indul jobbra. Azután indul balra. Látom, hogy tétovázik, de azért olyasmit dörmög, hogy : jól.
