Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

A havas alján

30 Zuhogó patakon megyünk át. A főerdész megáll a partján és figyel, tanakodik. — Merre folyik a víz ? — kérdi gyanakodva. — A sötétben ezt bizony nem látni ; lehajlok és a tenyeremet éllel mártom a vízbe. A kezem fején érzem a víz sodrását. Erről megállapítom : jobbról balra folyik. Szepesi fölkiált: — Akkor rosszul megyünk ! Kabzány megint megáll. Riadtan forog maga körül. Ernyőt csinál a tenye­réből, úgy néz a messzeségbe, a sötét éjszakába. A lámpást félkézzel maga mögé dugja, úgy keresi az irányt a pusztai sötétségben. A homlokát törülgeti. Fuj, nyög, káromkodik. — A lámpás ... a lámpás ! . . . — dörmögi ijedten, zavartan. S egyben hozzá­teszi : — Nem látok én lámpással, kérem szépen. Eltévedtünk. Éjjel egynegyed három órakor, ebben a sivatagban. Csepegő esőben. Bokáig vízben ! Nem tehetünk egyebet, mint hogy visszasiessünk a szekérhez s onnan keressük újra a jó irányt. Szinte futunk. — Hisz minden pillanat drága most. Pitymallatkor a helyünkön kell lennünk, különben minden fáradságunk hiába volt. A nyirfajdkakas első bugyogását, csuhuzását már az ernyőből kell hallgat­nunk, vagy akár ne is menjünk odáig, ha már észrevesznek. * * * Kabzány eloltja a lámpát és sötétben rohan neki az úttalan útnak. így aztán megtalálja. — Erre, erre ! — kiáltja örvendezve. És most már szinte vágtat. Facsaró vízzé izzadok mögötte a veszett rohanásban. A főerdész elmarad tőlünk. Az ő ernyője másfele van. Mink csörtetünk-törtetünk, bukdácsolunk följebb; oda, ahova kilenc kakas szokott beszállni pitymallatkor. A pitymallat már itt van. Három óra mult; mindjárt egynegyed négyre. Előre ! előre ! ahogy a lábunk bírja. Azt a keserves eltévedést valahogyan jóvá kell tennünk a sietéssel. Kabzánynak úgy jár a szeme, mint a leskelődő ragadozóé. Minden egyforma itt, — ő mégis egyenest tart egy iránynak. A változó gödrök és igen ritka bokrok közt nekimegyen egynek ; ott egy pillanatra megáll ; majd hirtelen közéje búvik és leguggol. Ez itt az e r n y ő. Helyben vagyunk. Helyben! akkora területen, ahol épen csak elférünk ketten, szorosan egymás mellett. Körülöttünk alig méter magas fenyő- és borókasövény, amely csak egy-két csipkézetén nyúlik fel ötnegyed méternyire. Fölöttünk a nyílt ég. Ennyi az egész »ernyő«. Tessék itt egy embernyi embernek — elbújni és mozdulatlanul lesni órahosszat. Kabzánynak könnyű, mert ő kicsiny. Befurakodik a fenyőfalba és ott kucorog, mint a vackán lapuló nyúl. De nekem lövésre »készen« kellene lennem, s nincs

Next

/
Thumbnails
Contents