Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Pusztai csend

23 Valahol a legszélesebb sárga lapos szélén két nagy szürke madár sétál egymás után; majd figyelve áll meg s a nyakát nyújtogatja. Az érdeklődés egy kószáló kuvasznak szól, amely már megkezdte pusztai kirándulásait és hol nyulat hajkurász, hol ürgelyukba szimatol és ha benn' érzi a lakót : nagy igyekezettel ás, kapar, hányja maga mögé a homokot, amíg meg nem unja. A kuvasz véletlenül épp' arra oldalog, amerre a nagy madarak meresztik égnek a nyakokat. Nem sokáig tart a tanakodás ; a gúnár szárnyat bont s egy pár lépést fut, azzal biztatja a tojóját: »no lelkem, menjünk innen.« A tojólúd szót fogad; lendülindul ; a gúnár nyomban utána ered ; követi az asszonyt minden vizeken által, amíg csak megint nem találnak valahol egy nekik tetsző nyugodalmas zugot, ahol békén leszállhatnak. Nagy árnyak suhannak el előttem a földön, nesztelenül. Feltekintek : a fejem fölött gólyapár vált át. Hosszú nyakát kinyújtja ; hosszú lábát kinyújtja ; amazt előre, emezt hátra. Olyan így a kettő, mint egy-egy kereszt a levegőben; — húsvét hetére emlékeztetésképen. A gólyák elhúznak a rétre s alighogy letoppannak : lomha idegent riasztanak fel magok mellől. Lohogva csapkod a szárnyával és eleinte csüngeti vékony lábát; azután hogy már valósággal repül: ő is kinyujtózik, mint az imént a gólyák. De a nyakát, hosszú, görbe nyakát, kétrét hajtja, úgy lódul begyesen, szinte pöffeszkedve, s reccsenő rekedt kiáltással szól vissza elmaradt párjának, amely még lent ácsorog valahol és gémmódra, mozdulatlanul lopja a szép napot. * * * Ümmögő-morgó, búgva panaszkodó hang kondul bele mögöttem a pusztai csendbe. Arra fordulok. Mialatt itt merengtem, tűnődtem : idefelé húzódott az első mezei örömöket élvező gulya. Most járja először a zsenge legelőt ; az alacsony füvet bizony még nem igen bírhatja a nyelvével sodrítani ; de ha kevés is a legelő, annál ízesebb, finomabb ; mindenek fölött pedig újság. Ki tudja, mióta hallom már a kolomp egyhangú szaggatott kongását. Csakhogy nem neszeltem rá eddig, úgy elandalogtam az egyedülvalóság örömében. Most a tülekedést sejtető bendő-hangok magamhoz térítenek. A kolompos fehér ökörrel van baja egy nekivadult tarka tinónak. Hirtelenében olyan pusztai párbajban gyönyörködhetem, aminőt a bikaviadalok leghűbb közönsége is irigyelhetne. A sárgavirágos tocsogó szélén folyik a heves viaskodás, amire egy indulattal szalad össze a gulya. A két bajvívó egymásnak feszíti konok homlokát s meggörbült gerinccel, zászlósán emelt farokkal szorítja ellenfelét. Aközben bőszen forognak a mocsárban és minden súlyos mozdulatukkal felcsapják, szétrúgják a vizet, amely folytonos szökőkút-játékkal permetezik nyomukban. Morognak, bömbölnek, mérgesen káromkodnak. A tarka szívósabb, s végre is oldalt görbíti a kolompos ökör fáradt nyakát, amire a vert vezér úgy eliramlik, ahogy csak bír. A tarka bajvívó hajrá 1 utána ! . . . Az egész összecsoportosult gulya is utána ! Mind azt az egyet