Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Pusztai csend

24 űzi, hajtja; — a megriadt kolompost; — és mind ümmög, morog, bömböl az izgató indulattól. — Már-már tartok tőle, nem tisztelnek-e meg a látogatásukkal, ami ilyen ingerülten semmi jóval sem kecsegtetne : amikor nagy kurjantással szalad feléjök a gulyás-bojtár, aki eddig a gyepen heverészett. Száz vad tinó közé rohan, és neki egyenest, a kötekedő, nyugtalan tarkának. Ide hallom, hogy puffog a hátán a bojtár furkósbotja. A párbajnak vége ; a gulya szétszalad ; — a morgó bömbölés gyérül, elhal, — nemsokára békében, jámboran legel valamennyi, ahány az imént még öklelődzeni vágyott. * # * Integetek a kocsisomnak, s minthogy nem figyel rám, lövök egyet a levegőbe. — Hahó 1 hej 1 erre-erre 1 . . . Szedelőzködik, készül; — jön már a vizén át, toronyiránt. A rejtett zsombikpúpokon csakúgy himbálódzik a kocsi; a víz a lovaknak néhol a hasokig ér. De azért bátorságosan lépegetnek. Sehol sincs gödör ; nyaranta, amikor erre minden száraz, jól ki lehet azt tapasztalni. Hanem a tóság széle felé, ahol a leggazosabb, egyszerre visszahőkölnek a nyugodt lovak. Majdhogynem ágaskodnak. Az egyik zsombik-púpról kiugrik előlök valami vörös és vágtatva szökik. A kocsisom hirtelen felébred és torkaszakadtából ordítja : róka ! róka ! Csakugyan ott hűsölt a huncut, a turjános aszott füvéből rögtönzött ágyán! Ott lesett valamire ; vagy csak nagyon utolérte a reggel és itt rekedt éjjeli kalandozása után ? ! . . . Hogy fut, mintha expresszlevelet vinne. Lompos farkát emeli, a vizet sem kerüli; száguld a nagy pusztán s keresztbe szel mindent, ami útjába kerül. Nem kell félteni, hogy eltéved; jól tudja itt a járást. Ahogy utána nézek, látom is, hogyan fordul jókora kanyarodással az erdőnek, ahol több és biztosabb lészen a nyugodalma. A kocsisom lelkendezve hajtja a lovakat, mihelyt szárazra ér. Még akkor is liheg, amikor megáll előttem a szekérrel. Szemforgatva, képéből kikelve ismétli : »róka volt 1 róka ! bizony isten I« A nap elé megint odatolakszik egy kis felhőfüggöny. Hűset érzek ; jobb lesz a szekeren, mint a kemény, hideg vályún. Megyünk a pusztán toronyiránt; — neki a vizeknek, neki a turjánosnak, neki a mezőségnek. — Mindenütt ugyanaz a hallgatás, ugyanaz a csend. — A pusztai csend, aminek most csak egy dala van : a távolról hallatszó pacsirtaszó. Arra vetés van; a pacsirta odahúzódik a sok nedvesség közül. Itt a póli madár tilinkója is elnémult már. A görbecsőrű »zsidómadár« csak elvétve csendíti epedő hangját; s ha mégis hallom és arra tekintek : lám, ők is ketten vannak. A puszta most csupa szerelmes pároké ; — s ez a nagy csend, amit minden kis hang zavar : a szerelemnek, a boldog páros szerelemnek a hallgatása.