Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Pusztai csend

22 fűvel benőtt tocsogókat. A fényes kácsavirág milliónyi bokra nyújtja szét kövér szárának a sokaságát; mindegyiken teljes nyílással pompázik a tavasz ez áradó virága. A nagy sárga foltok annál inkább eggyé folynak össze, minél messzebb vannak. Onnan szól a riadozó szárcsa, amely a tavalyi nád gyér üstöke közt bujkál, ahol mélyebb a tocsogó; de a vizét eltakarja szemem elől a távolság, ami a kácsavirág ernyős bokrait tartja elém. Ahonnan a szárcsa kittyenése hallik: barna árnyék úszik ott alant, a puszta fölött. Egy hókafejű, sötétköntösű rétihéjja, amely rablóutait járja. Imbolyogva száll arrább-arrább; lenge szárnyával lomhán legyint; azután dülöngő kanyarodással fordul. Észrevett valamit, amit jobban is szemügyre akar venni, nem siet tehát; kémszemlét tart; olyan bizonytalanul, szinte nehézkesen mozdul, mintha holtfáradt volna s már nem bírná tovább a röpülést. Most összébb húzza a vitorláit s lanyhán, sietés nélkül, ereszkedik a zsombik közé. Egy pillanat múlva újra fent van. Talán csak kíváncsiskodott; vagy elcsúszott előle, amire lecsapott. A hírhedt tojásrabló a turjános púpjait vizsgálgatja : nem akad-e valahol fészekre, s a fészekben tojásra. Halad tovább, tovább ; amerre száll, a riadozó szárcsák, a láthatatlan cigánymadarak, éles vészkiáltással szidják, figyelmeztetik egymást: »jön a mi veszedelmünk 1« * * * Ülök az üres vályún, amelynek esőáztatta bordái közt most egy kanálnyi víz sincs. Lesem a csöndet, ami jótékonyan bágyaszt, szinte elálmosít. A »Bogárzó« ritkásan gazos közepéről kifelé úszik egy pár vízimadár s a csillámos tóháton elgubbaszkodva pihen. Az ott egy házaspár. A nagy tőkés gácsér zöld fejét ragyogtatja a nap ; mellette lebzsel iromba felesége, akinek a ruháján semmi feltűnő, semmi díszes sincsen. Ez a legrégibb és mégis utolsó divat vadrucáéknál, akik javában élik már mézesheteiket. Széjjelnézek a »Bogárzó« vizén s több ilyen páros pontot is fölfedezek a szélén. Az mind boldog házaspár. Egymáshoz húzó szerelmesek, akiknek nincs többé szükségök a versengés vallomásaira. Hallgatnak s így is értik egymást. Az egész nagy pusztán mindenütt ugyanez van: párok egymás mellett; eljegyzett vagy nyílt házasságban élő párok. A szárcsa, a vadruca; párosan úszkál a vizén ; a bíbicnek csak a hímje jajong, ha a fészke tájára vetődik valami gyanús lény ; de a tojója már ül. Ember sehol sincs itt. A legközelebbi tanya is úgy elvész a peszéri erdő irányában, hogy a fehérségét akár a szemhatáron kiemelkedő felhő tarajának nézném. A kocsisom túl a vizén gunnyaszt és most alkalmasint édesdeden szundít a bakon, miközben a gyeplővel játszó lovak a gyönge gyepet csipkedik, harapdálják. Rajtam kívül senki se háborítja itt a vadmadár páros boldogságát. És még magam is csak szemlélődöm, anélkül, hogy zavarni vágynám a földi élet legnagyobb örömeit.