Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407
Az a bizonyos egy hét
19 Amint az izsáki szöglet felé tartok, megszólal valaki, aki fölöttem elsuhog : gaga ! — gagaga ! — gaga ! Ez nem az a bizonyos gá-gá, ahogyan a vadlúd rikoltoz, ha messziről hívja, szólongatja egymást. Csak olyan egyetértő, halk beszélgetés, gyöngéd szóváltás ez, sőt még az sem ; mert ámbár ketten vannak : a gúnár magában gagyog. Udvarol a párjának ; szépeket mond neki. »Nézd anyukám, tavasz van, akárhogy bomlik is ez a bolond szél ; biz' isten tavasz van, édes párom I« Ez az egy pár nagy tőke-lúd az első élet, ami itt most a nagy kietlenséget egyszerre megeleveníti. A tojó jár elől s utána zúg hatalmas szárnycsapással a sokkalta termetesebb gúnár. A két nagy testet a szél is taszítja, s amint az ifiaszszony a tocsogós rétre kezd ereszkedni, egyre hallom a gúnárt : »gaga ; gaga«; tavasz van, édes párom ! — G á! süvít bele a csöndes egyezkedésbe egy idegen tolakodó riasztás és rögtön meg is jelenik a levegőégen egy magányos levente, akit észre se vettem eddig, minthogy vagy háromszáz lépésnyire gunnyasztott az iromba apró zsombikok közt, amelyekkel jóformán összefolyt a szine. — Gá I gá ! hangzik a harci riadó és a bús kalandor nyugtalan kíváncsisággal suhog a jövevények felé, amelyek vitorlás szárnylibegtetéssel tottyannak egymás mellé. A nagy gúnár magasra tartott fejjel, kinyújtott nyakkal rikkant egy párt: gá 1 gá 1 — gyere, ha mersz ! gyere ! A szél fuj s talán az sodorja tovább a remetét, amely nagy körben fordul, úgy tér vissza, s szélnek szemközt röpülvén : lassít. Olyan most, mintha vércsemódra libegne a zúgó, hajlongó nád fölött ; s lám, amint lejebb ereszkednék, onnan is zúgva emelkedik egy rejtőző pár; széles, merész szárnycsapásokkal indul neki a vizek országának, alacsonyan húz eleinte, aztán ívesen furakodik följebb, s amikor toronymagasan van, egyenes irányt választ és utazik, ki a nagy végtelenségbe, más nádasok felé. Ezek itt vendégek lehettek. Igazán itthon csak amazok vannak; a nagy gúnár meg a párja, aztán a remete, a magányos gúnár, amelyiknek a feleségét valami baj érhette és most özvegyen várja a jó szerencsét az új nászra, amit hosszú gyásszal elodázni nem igen ér rá, minthogy itt a tavasz ! A nagy szürke ludak sietős tavasza, amely röpülve röpül és kényszeríti a magyar nádasok e nagy madarait, hogy minél gyorsabban válaszszanak tanyát a járhatatlan zsombik között, a náddal elegyes sűrjésekben; mert a tavasz és a szerelem nem vár, s a kettő nincs és nem is lehet el egymás nélkül. Amikor korán jön a tavasz, akkor már március derekán visszhangzik a nádas a »gá-gá«-tól; a nagy ludak nyugtalankodnak ; jönnek-mennek, sürögnek-forognak ; ellátogatnak a rejtett zugokba s onnan kergetik egymást ; mindegyik pár a legrejtettebb fészket szeretné; a tojó jár elől s a gunár folyvást a nyomában ; el nem hagyja, szem elől nem ereszti. Egyre beszélget hozzá, biztatja, lefoglalja : 3'
