Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Árnyak az éjszakában

9 egy párt lépnének s újra figyelnének ; mintha a patakhoz közelednének; óvatosan, lassan, fürödni és inni készülnének. * * * Felhő csúszott a hold alá, barna felhő. Annak a széle mögül kandikál ki az éjszaka vándora. Eddig mintha nem is mozdúlt volna a tiszta, sík égen ; hajh, most a felhőtől megriadt s elkezd felette-közte iramodni 1 Nyilván alig várja, hogy kint lehessen megint a nyílt égi mezőségen. S eközben szeszélyes játék folyik odafent ; felhőjáték. Fogócska a szökő holdvilággal ! Egyik úszó felhőfátyol a másikat éri; mind a holdat akarja betakarni. Alighogy az egyiktől úgy ahogy szabadul : megöleli, behálózza a másik. A hold ott riadozik köztök. Hol a homloka látszik, hol az álla. Rémült hangtalansággal kiált segítségért, ezt árulja el meredten nyitott szája. Ki tudja, mi mindent nem álmodnám a holdról, ha egy kis fülesbagoly az árnyék homályában száraz fának nem nézne s rám nem akarna szállni. De még jókor észretér s zavarában rekedten kahint-puhhog, úgy hurcolkodik tovább, neheztelve. A hold is egérutat lel a felhők között s hirtelen kioson. A vándorfelhők csapata tovasiet s magára hagyja az ég bujdosóját. Most már egyelőre célhoz értem. Itt, ahol a nagy erdő szinte ölébe húzza a sűrű vágást: itt várom be a hajnalt. * * * Az erdő szélén ülök egy alacsony fatönkön ; sűrű bokrok között, amelyek majdnem egészen eltakarnak. Közvetetlenül mellettem fiatal tölgyfa lombosodik; éppen csak hogy kinőtt a bokorsorból. Ernyőt alkot, amely alól valahogy kiláthatok. Jobbról-balról kökény és galagonya. Olyan sűrűn, hogy leszedné a ruhát arról, aki át akarna hatolni rajta. Előttem a holdas világításban fürdő tarló, amelyen fakó keresztek gubbaszkodnak. A tarló messzire nyúlik, le, a völgybe s ott elvész a folytatása. A hajlat túlsó emelkedésén sötét kukoricatábla terpeszkedik; feketének látom a zöldjét messziről, hiába süt a hold. Éjszaka van. Gyenge fuvalmakkal is alig-alig lélekző éjszaka, amikor az idő egyhangú múlását semmi sem teszi változatossá, csak a képzelődés. Élettelen a puszta odakint; nyílt tájékán most várakozásos csend uralkodik. A keresztek olyan világosak, hogy ha »kalangya-varjú« szállna rájok, száz lépésnyiről is megláthatnám. 6