Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Árnyak az éjszakában

10 Kalangya-varjú sok van itt. Az imént, hogy a nagy erdő szélén erre lopództam, egy magányos hársfáról féltucat ilyen ágyrajáró vendég riadozott ki. Ott szálltak volt meg a magas lomb között s a halk nesz, amit alig dobbanó lépéssel okoztam, elég volt nekik, hogy elkívánkozzanak. A papagályszínű zöld-csókák, másnéven : kalangya-var jak, bolygó árnyékként mentek neki a pusztának, hogy újra meg újra visszaforduljanak s könnyed, suhanó repüléssel száguldják be á szállásuk környékét. Mintha nagy éjjeli lepkék hajszolnák egymást a fa körül. Azután egyenkint kaptak bátorságra s eltünedeztek megint a lomb között, a közös palotában, ahol most félénken, éberen figyelik, nem jön-e valamerről új csendháborítás. Az erdő szegélyén szőnyeges gyepút visz ; rajta a leszálló harmat gyöngye csillog. Közvetetlenül az út mellett, a harmatos bozótban, harmatos bozótnak sűrű füves alján, parányi csillagok rejtőzködnek. Némelyik úgy fénylik, mint a lesben álló vadmacska szeme. Szentjánosbogarak gyújtották meg ott csöppecske tündérlámpáikat. őnekik igazán mindegy, hogy egy náloknál százezerszerte nagyobb puhány ácsorog a közelségökben. Velem nem törődnek. Mozgásom halk nesze őket nem zavarja. Ez az ő idejök, amikor titkos búvóikról előjönnek s élik világukat. Bent, a bokrok között, gyenge szöszmötöléssel éled valami. Hallgatom, egyfolytában zörgeti-e a harasztot, mintha végighúznák rajta : akkor kígyó. Ha egyhelyben moszatol, mindig egyformán halkan : akkor egér. Ha figyelve meg-megáll, újra indul, halad s közben a lecsüngő galyat is súrolja : akkor róka. Csakugyan róka jön s már ott van valahol a vágás szélső bokrai közt. Talán éppen a földi csillagokat csudálgatja s odaszimatol a fénylő fűszál felé. A szentjánosbogárnak az is mindegy. Amíg érintést nem érez, nem akar tudni róla, hogy más lény is van széles e világon. S amikor az érintést érezni kénytelen, akkor többnyire meg is hal: eltiporják. A harmatos útra most kilép az új árnyék : a róka. Élő, mozgó, igen óvatos árnyék az. A szellő felőle leng, így hát rólam semmit sem vesz észre. Rácsúszik a világos tarlóra s ott fülel, hallgatódzik. Belebámul a hold arcába ; sokáig nézi, nézi. Szinte kitalálom, milyen kedve volna megvakogni. De türtőzteti magát s nehogy a gyanútlanoknak elárulja jöttét: némán lohol arrább, visszafelé, végig az út mentén, a bozót árnyékának a fedezete alatt. Nem ő most a gondom. Az én reménységem a legsötétebb árnyék. * * *