Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

A »nagy úr« hazájában

A „NAGY ÜR" HAZÁJÁBAN. zeptemberi délután az idő. Négy óra elmúlt. A verőfénynek alig van ereje. Éjjel esett; napközben erős szél volt. Azután kiderült s a szél megcsöndesedett. Maradt a napból egy kevés, ami megmutatta, milyen gyönyörű lett volna hajnaltól mostanig, ha mindig ilyen lett volna. Az ég kék és alig úszik rajta egy pár felhőlebbencs. De a fényes sárga világítás kezd már áthajlani a nyugati ég felé. Rézsút esnek a tájékra a napsugarak, pedig még délután van. Alkonyatra messze kell innen lennem. Körüskörül erdő. Magas erdő, hegyek gerincét, oldalát, völgyeit betakaró erdő. Alant sok a gyertyán, ez a gyönyörűen sűrűsödő lombfa, amelynek a dereka néha megcsalja a gyakorlatlan szemet, amely bükköt gyanít benne. Pedig a bükk sokkal márványozottabb, simább. A fehér foltok rajta világitóbbak, a sötét mohrajzok jobban belehajlanak a zománcos zöldbe, amelynek szinte bársony-fénye van, mint a vad-gácsér fejének. Hegy-völgy, hegy-völgy ! ... Itt van a hires Bugyihó, a nagy vadkanok hazája. Túl rajta valahol a Deszkás, a csudálatos Szivszakasztóval, ahol a szerelemvágyát érezni kezdő szarvasbikák méregetik össze agancs-pengéjöket. A másik oldalon a Rakottyás-bérc s mellette a meredek Ördög-oldal, kis fensíkkal a tetején, ahonnan úgy látni néha a magányos vén bikát a hajnal első pirkadásakor, mintha bronzszobor volna. Előttem pedig a Nagy Mánya, a csöndes, vad, erdős hegy, amelynek a cserkészutai felvezetnek az ősbükkösbe, a váromladékokhoz hasonlatos sziklatömbök közé, fel a gerincre, ahonnan a riasztó meredekségen szinte zuhan alá a tekintet, le, a Rózsás pataknak innen felülről csak sejthető medréig. Indulunk. Iván, a vezetőm, a zergelábú, megy egy darabig elől. A szekérút, amelyet a faüzem számára vájtak valaha a hegyek közt, kacskaringósan emelkedik, köveken át, patakokon keresztül. A patak folytonos csacsogással kísér egy darabon ; 11*