Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407
A »nagy úr« hazájában
84 jó sokáig még a csillogó hullámjátékot is szemmel élvezhetem. Azután hirtelen fordulunk. Neki a nagy hegy oldalának. Iván félreáll s magam kerülök előre. A cserkész-út sötét keskeny sávja előttem van. Most már az vezet; — nem lehet arról letévedni. A változó, esetleg eltérő irányt pedig, amikor kétfelé válik a keskeny útszalag, majd jelzi Iván egy gyönge pisszenéssel. Előre, lassan, óvatosan. Ez már a szarvasok hazája. A koronás urak mindenütt itt lehetnek. Itt van nappali hazájok ezekben a hallgatag szálerdőkben, amelyek néhol gyöngébb lécesekkel váltakoznak, helyenkint pedig következik egy-egy hatalmas, boltíves templom, amelynek ezer oszlopa van, égbenyúló megannyi, vénséges vén fa; igazi óriások s az óriások közt is egy-egy tarfejű, a dereka vastagságával ezer esztendőt sejtető gigás. Azok még messze vannak. Itt a szálerdő magánya fogad, meglehetős egyformasággal. Ahány fa, mind egyforma ; a távolság is egyforma, amennyire egymástól vannak. Jól látni, mi van köztök. Az éles szem egyetlen pillantással messze bekalandozza a hajlatos, hullámos térségeket. Minekünk a szemünk az erősségünk. Abban van minden bizakodásunk. A szarvas vörhenyes, vagy sötétlő csuháját nem nehéz észrevenni a tömérdek egyforma barnaság és zöld közt. A fa dereka barna, a levele pedig a zöldnek sokféle, de itt most még egymástól nem nagyon eltérő változatát mutatja. Lent, a haraszt, a hullott levél, homokszin sárgulattal hirdeti az enyészetet. E közül a színkeveredés közül a szarvas jól kiválnék. Hanem neki is megvannak a maga védő erősségei. Nem a szeme. Ámbár kitűnően lát, nem tudja a szemének teljes tökéletes hasznát venni. Nincs igazi megkülönböztetése. Meglát mindent, de sokszor nem tudja, hogy mit lát. Ha a vadász abban a pillanatban, amikor a szarvas éppen feléje fordul, mozdulatlan marad, s ha a szemét nem szögzi úgy rá, hogy a tekintetök találkozzék : akkor a még tapasztalatlan szarvas megbámulja, egy darabig nézi, figyeli, lesi, aztán — tovább legel. Nyilván fatörzsnek, kődarabnak, élettelen valaminek hiszi. Persze, csak a tapasztalatlan szarvas ilyen túlságosan bizalmas, együgyü. A vén bika szeme jóval többet vesz észre. Annak nem elég a mozdulatlanság ; az emlékszik a formákra, a körvonalakra is, és tudja, milyen a faderék, milyen a sziklatömb. A szarvasnak nem a szeme a fővédelme. Sokkalta inkább a füle és még inkább az orra, a szaglása. A szarvasfül a legkisebb ágreccsenést is hallja s arra rögtön neszel. Ha a zaj ismétlődik, nem sokat kutatja okát, hanem kinyujtózik s istenhozzádot mond a környéknek, még mielőtt a lopódzva közeledő vadász megpillanthatta volna. Csak a halk robaj, amit a fonnyadt avaron okoz, jelzi, hogy nagy vad volt itt, de észrevette az idegent s most iszkol. Hát még szelet fogó orra ! — Ez csak az igazi. Sokszor hihetetlen távolságról megérzi, ha »ellenség« közeledik. — S az ellenségek közt is legfinnyásabb az emberszagra.
