Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Dél van

80 s az apró tóságokon, amelyek a nádas közt kereken terültek: rajzott a nimfák vakító fehérkeblű, aranyporral csillogó ajkú ezrede ... Ö be szép volt 1 * * * Itt, a nagy legelőn, most alig van élet. De azért mégis van. A homokfoltos mezőn furcsa kis lények jelennek meg időnkint; eleven, fürge, pajkos lények; élénk csillogó szemök olyan, mint a gránát; ködmönkéjök mintha poros volna ; a testök megnyúlt és alacsony, de ha két lábra állnak, akkor egyenesek, mint egyegy kicsi cövek. Mozdulatlanok mindaddig, amíg figyelve nézelődnek. Ha aztán történik valami: levágódnak ; gyors iramlással, aprózott futással, ugró vágtatással igyekeznek valamely irányba; és ha megállanak, egy másodpercig még látni őket, aztán eltűnnek; föld alatt vájt váracskáikba menekülnek. Ezek a félénk kis pusztázók az ürgék. Szép csöndes időben kijárogatnak a felső világra és élvezik a verőfényt, moszatolnak, legelgetnek ; meg is kergetik egymást. De ha valami történik . . . ugyan mi, no ? — hisz' itt olyan egyazon világ van állandóan ! — de mégis átsuhan néha a táj fölött egy vércse ; kilibben az akácsor felől egy búbos banka ; — hát még ha a juhász kutyája föltűnik valahol a szem határán ! . . . mindez esemény ; kivált az utóbbi ; és éppenséggel komoly is, hisz' a mai pulik sokkal kegyetlenebbek, mint a régi nagy juhászkutyák voltak; a hajdani komondorok, amikből szintén csak úgy csudának akad még egynéhány. Azok biz' nem nagyon bánták az istenadta ürgét; — inkább nyulat hajszoltak, semhogy nehéz testöket a földkaparás nem nekik való munkájára szánták volna. Ahhoz jobban ért a puli. A fürge kis puli, amely ha ráér, pedig mikor nem ér rá? mindig ürgét szimatol-szaglál, s kitartó eréllyel vadászik rá. Az ürgehad ösmeri s retteg tőle ; jobban, mint a cikázó sólyomtól. A sólyom elől lyukba lehet bújni, de az átkozott puli, ha egyszer nekifenekedik, liheg-heheg, erőlködik, kapar, hányja a földet maga mögé, akár a tacskó, s bele nem ún ; nem az, amíg csak a keskeny folyosón akkora rést nem váj, hogy a fejével belefér s kiegzecirozza a lyukból a holtra rémült ürgét. Az a lassú kerekű szekér is esemény volt az imént; az ürgék ész nélkül menekültek a fene lármától, amit a recsegő küllők és a kattogó lőcsök okoztak. De amint a verőfényes aranypor megint leszáldos a szekér nyomán : megint nekibátorodnak ; kiülnek váracskáik elé, amelyből semmi sem látszik más, csak egy lyuk ; az is csak ha odalopódzik a kíváncsi ember, ahol az ürge az imént eltűnt. Ilyen kíváncsi ember is akad a pusztán, néha. Nem a juhász. Annak bizony mindegy az ürge ija-fia. Hason fekszik vagy guggol, úgy nézi az idő múlását, ami körülbelül szintén mindegy neki. Ügy eltűnődik a nagy semmin és hallgatja, ha megszólal egy-egy öreg juh és felel a mélyhangú bégetésre a bárány. Két alak bújik elő sunyin az akácsor árnyékából. Feketék és rongyosak; borzas mind a kettő, mint a göndörszőrü puli; csakhogy, amíg ez korcs : amazok