Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Budapest, Athenaeum, [1910?]. / Sz.Zs. 1407

Árnyak az éjszakában

ÁRNYAK AZ ÉJSZAKÁBAN. 'alahol egy elkésett hársfa nyílik s olyan illatokat hoz róla a gyönge fuvalom, hogy szinte megrészegszem tőle. A hársfa illata az erdei illatok királya. Egyetlen egy virágzó hársfának a lélekzése messzebbre száll, mint száz jázminbokoré. Pedig a jázminillat szinte erőszakos, szinte tolakodó. De a hárs lehelete felülről terjed, mint a holdsugárral átitatott köd, amit csak úgy sejtünk. Előttem a nagy, sötét erdő, amelyben otthon van a nem háborgatott csend. A külső élet zaja idáig már csak elvétve jut el; beljebb soha. Este van s a völgyben harangoznak. A harangszó áhítatosan csendül át hozzám a távolból s bár egyre halkabban hallom: hűségesen kísér utamon, amint befelé haladok a méla erdőségbe. * * * Odakint még volt egy kis emlékeztetés a nappalra; idebent már egészen homályos a lombok alja. A leveles galyak elfogják a nyugati égről visszanéző szürkület pillantását. Az erdei út kanyargó vonalát követem s ahol letérek róla, hogy a sűrűségen át rövidítsek : ott már inkább csak sejtem a vadont szelő ösvényt, semmint látom. Ahol a fák összébb hajolnak, ott néhol egészen is eltűnik előlem a talajra rajzolt sötét irányvonal. Ilyenkor az avar mondja meg, ha eltévedőben vagyok. Mert az avar zizeg a lépés alatt; holott az ösvényen a gyep puhasága elfogja a neszt. Ezt a hangtalanságot kell tehát keresnem s hogy meg is találjam, ösztönszerűleg éberebb vagyok; pedig álmodozásra csábítana minden. Főképen a nagy elhagyatottság, amit percről percre jobban éreztet velem a magány. 1*