Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Árnyak az éjszakában

10 BÁRSONY ISTVÁN Pedig nekem, a paránynak, ez az egyetlen méla éj is mintha örökké tartana. Valami ellibbent az arcom mellett s mintha megsimogatott volna. Talán egy kósza éji lepke ; talán egy alant bujkáló törpe szárnyasegér; talán az idemenekült rossz lelkiösmeret, amely minden elől szökik ! . . . Körülnézek, figyelek ; sehol semmi. Túl a fekete körön villódzik valami, halványan. Homályba vesző gyenge fénysáv. Elhagyott erdei útra néz ott a holdvilág. Bolygó, surranó viliik; sugárszárnyú, átlátszó erdei tündérek szállanak fölibe. Simán lendülnek; gondolat nesztelenségével libegnekforognak. Egyik olyan, mint a fehér orgonafürt; a másik, mint az akácvirág ; a harmadik, mint a tavi rózsa. Fehérségökből titkos tündöklés sugárzik ; holdsugárral fonják be fürteiket; selymes hajók pici bárányfelhő fodraként úszik utánok, hogyha elröppennek. A fehér orgonafürt nimfája felém rebben. Érzem a leheletét. Könyörgök neki: jer közelebb ! Hadd dúslakodjam kebled havas puhaságán. Jer s szólaltasd meg dalos lelkedet, a barátfülemülét, aki a lombod között fészkel! . . . A fehér akácfa nimfája utána lendül. Érzem annak is a leheletét. Könyörgök neki: jer közelebb ! Hadd szédüljek belé mézédes ajkad gyönyörébe; légy a halálos boldogságom ! . . . A tavi rózsa nimfája messziről int: — Gyere velem ! . . . ahová én viszlek, ott csupa liliomcsónakot ringat a szellő a langyos láptavon, amelyben ilyenkor csillag fürdik; gyere velem ! Hogy mennék ! De a durva földi élettel nem bírok. Amint a sóhajtásom fuvalma megérinti őket, mind semmivé válnak, szétfoszlanak. Lidércszemök fénye kialszik. Hisz' csak a képzelet ködéből születtek. Lelket beléjök a holdfény lehelt.