Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Árnyak az éjszakában

11 Ágreccsenés ! . . . Nem vagyok egyedül! A varázslatnak vége. Az álmok elmúltak. Gyarló, kíváncsi ember vagyok megint. Vájjon ki jár itt ?!.. . Kijön? Ki háborít meg magányimádásomban ? Az erdő belsejéből óvatos lépések közelednek. Ez nem képzelődés. Valaki vigyázva, de mégis gyanútlanul lépdel az avaron. Nagyon megszokhatta ezt a halkan is biztos mozgást. Fényes nappal sem tudnék a kövek közt ilyen simán járni. Jön! Alighogy lélekzeni merek, amivel a rejtőzésemet elárulnám. Űgv rémlik, mintha lábujjhegyen lopódznék valaki, aki nem akarja felriasztani az alvó mindenséget. Az erdő katlanában egy bagoly sír. Vontatott jajongására az én vándorom megáll, mintha egy kicsit tűnődnék: kilépjen-e a holdvilágította erdei útra. Aztán a galyak megrezdülnek. * * * Két erős kar tolja szét a lombot s egy pillanat múlva megjelenik a fénysáv szélén a magányos bujdosó. Egy hatalmas szarvas. Igazi dalia, aminővé csak a szabadság fejleszthet. Pár másodpercig mozdulatlanul áll és figyel. Emelt fővel fordul felém, s ámbár a bokrom mögött meg nem pillanthat, mégis látom a tartásán, hogy vége a bizalmának. A szél felőlem fúj s az áruló fuvalom megsúg neki mindent. Kinyujtódzik s átrepül a nyíláson, mintha szárnya nőne. Robajló dübörgéssel ugorja át az alacsony bokrokat s molyhos agancsát féltve menekül . . . * * * Hallgatom a távolodó zajt, az éjszaka ébresztőjét, amíg már nem is hallom. Amikor végképen elcsitul, elgondolom : »látlak-e még, vagy soha?«