Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Árnyak az éjszakában

ÁRNYAK AZ ÉJSZAKÁBAN 9 A zöld sugarak végigfeküsznek fán és gyepen ; hozzásimulnak a vastag törzshöz s a hajlós bokorhoz. Amit megérintenek, arról bágyadt csillanással siklanak le. Hűvösen sorakozik egymás mellé a lopódzó holdsugár, amelytől elsápad a világ. Egybeolvad a milliárd fényszál, mint az árvalányhaj, amely egy bokrot mutat százezrével is. Bágyadásomban még megfog az erdő varázsa s örökre itt maraszt. Holdkóros fává változom, pedig a fa sorsa keserves; hisz' az ezeréves tölgynek, meg az égbenyúló fenyőnek egyképen közös végzete a könyörtelen, megváltozhatatlan helyhezkötöttség. Az állandó rabság a szabad világban, ahol a madár, a lepke, a felhő: a legmagasabb fa koronája fölé emelkedik s onnan — lenéz rá. Tovább megyek! A sudár fiatal fák összehajló lombozata alá, ahová a holdvilág alig bír követni. Ott is ösvény vezet az erdő mélye felé. De mintha fekete barlang odvába sietne. Ahova ezen a barlangon át jutok, ott van csak igazi éjszaka ! Ezer fenyő feketéllik ; mind egymásra hajlik ; egymás sűrű üstöke közé nyúlkál. Egy fiaholdsugarat sem bocsátanak keresztül magokon. Csak a közéjök vezető nyílás fénylik derengő, földöntúli világításban. • * • Az erdőnek ezen a legbelső sötét pontján ember szeme már meg nem pillantana. Itt már csak a vadállat érzéke bírna észrevenni. Állok és hallgatódzom. Magam sem tudom, mire várok; csak várok. Lesem az erdő lélekzését és a percek múlásába beleképzelek ezer évet. Az örök időnek, a megmérhetetlennek, az is csak egy szempillantásnyi része.