Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Puszták zenéje

73 A virágos rét elnéptelenedik s a pihenő kaszásoktól magam is megkívánom az édes semmittevést, a lágy fávek illatos ágyán hencsergést; hanyattfekve, hogy ne lássak mást a földi világból, mint a rámhajló lombok ernyőjét, amely felett, mérhetetlen magasságban a mennyország mosolyog. Milyen nyilt és fényes ; milyen felségesen tiszta ; vége még a legmerészebb gondolatban sincsen ! . . . A nagy ürességben mintha odafent senki sem lakhatnék; mintha ott volna csak az igazi magány, amely mindentől elszakít! És lám, alighogy az üres égboltot így sóvárgom : egy raj apróságon akad meg a szemem, amely itt stirög-forog a rámhajló lomb felett, mintha millió porszem kavarogna a lélekzetvételemtől. Parányi legyek oszlopos serege az. Aztán elsuhan valami a kék mezőn, mintha egymást kergető eleven villám cikáznék; először egy, azután egy tucat; — ide nyilainak — oda nyilainak;... úsznak a levegőtenger szélcsendes régióiban a fecskék. És azok felett is — lám — körben csavarodva feljebbfeljebb, megjelenik két fehér hajócska, fekete vitorlával. Egypár gólya köröz odafent és megrontja azt az érzésemet, hogy a nagy ürességben semmi sem lakik. íme tele van élettel az az »üresség« is ; s az élet sokféleségéről annál jobban meggyőződhetem, minél tovább merengek lelki lesben. A földet szinte elfelejtem, a pillangót az égbolt pici ékszerének nézem ; a lopódzva felbukkanó bárányfelhő sávját a nagy fényesség megsűrűsödött sugarának sejtem ; gondolataim úgy rajzanak köréje, hogy már azoktól is benépesedik a végeláthatatlan mennyei rónaság ... * % * A nádirigó azalatt is itt szól és egyre recsegteti rekedt sípját, amelyet Pántol csent el valamelyik mithológiai őse, aztán a nyikorgó hangszert utódaira hagyta. A vadgerle szívéből feltör a méla panasz, amely egyszersmind hódításra szánt udvarlás is. S a mezőn fürjkakas ver. Elelhallgat, meg újra kezdi; — amit mond, olyan egyforma,