Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Puszták zenéje

72 BÁRSONY ISTVÁN íme, magam vagyok és amint a virágos mező csudás szépségeit lesem, észre sem veszem, hogy a nádirigó recsegő szólamát, a kakukfüvön dőzsölő méhek ezrének egybefolyó dalát, a fölöttem átváltó bíbic jajgatását s minden más egyéb, szaggatottan jelentkező hangot állandó zsongás kísér, mintha a föld mélyében érzékeny húrok feszülnének, amelyeket még a szívem dobbanása is megrezegtet. Amerről legjobban hallom a rezdülést, arra nézek. Ott látom messzire, az emelkedő domb oldalán a falut s az égre mutató tornyot. Ott most harangoznak. Imádságos kondulás rezeg széjjel az iránytalan egyformaságba, amely felettünk és körülöttünk terül. A virágos rét is arra nyúlik, ahol a falu van. S az illatos eleven szőnyegen meglátok egy sor embert, amint egyforma mozdulattal, hajlott derékkal suhint bele a tarka bujaságba. Kaszálnak ott. A ragyogó mezőn a sok-sok zöld között, mind egy ütemre nyúlik el jobbra, azután egy ütemre vág balfelé; a kasza belesikkant a puhaságba, s a virágos pázsit, az egymásba szövődő füvek sokasága, ledől nyomán. A kasza nyisszanó hangját nem hallani; de a képzeletemben mégis úgy van, mintha itt zizegne, itt susogna a földre fekvő virág, közvetetlenül a közelemben, s a ménta, a kakukfű, a vadborsó, a vadzsálya seregestől lehelné ki körülöttem a lelkét. * * * A harang csak kong tovább s a kaszások egyszerre megállanak ; vállokra vetik a kaszájokat s indulnak a három nagy topolyfa felé, amely alatt könnyen elférne ugyanannyi kunyhó. Az ott a delelő. A pusztai enyhhely; az árnyékos nagy templom ; a szellős istenháza; ahol folyvást és örökké susog a lomb, s a rezgő levelek halkan beszélgetnek ; a magasban pedig, a zöld sátor tetején, sárgarigó méla fuvolázása szól-szól, kérdezősködő kíváncsisággal, fáradhatatlan hivogatással.