Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Őrség

ŐRSÉG 69 — Szükség van itt némelykor ilyenre, megkövetem a tekintetes urat. Sok mindenféle fajta megfordul itt; egyszer eg}' sátoros cigány, egy lókötő, leütötte a kocsist, s ha Basa nincs, ellopja négy lovunkat. Biz' azt a mi kutyánk lemarta, lehúzta ; mire ki tudtuk venni a foga közül, már csak annyit mondott: dikhec-kampec ! Punktum! . . . — Rettentő állat ! . . . Nem marja meg a többit? — Azt Medve nem engedi. Attól az egytől még Basa is tart. Egyszer már verekedtek. — - S néni ették meg egymást ? Azt még nézni se volt jó. Basa lemarta a vizslát, Medve pedig a vizsla pártjára kelt. Elkezdte Basát rázni, rázni! . . . Addig rázta, amíg a nvakabőre a foga közt nem maradt. Ott most is látszik a tenyérnyi seb nyoma. A nagy komondor odadörgölődött a bakterhez ; Basa félreugrott. Hörgött, vicsorgott. Medve rá sem hederitett. A két takszli engem szemelt ki pajtásnak, s a lábamon hempergett. — Jaj, ezeknek nagy a tehetségök. Ezek egész nap hajkurásszák a rókát a füzesben, s ősszel együtt vadásznak az agárral; kihajtják neki a tengeriből a nyulat, s az agár a sikon elnyomja a süldőt. Nincs is itt nyúl . . . Tyüh ! — riadozott s az oldalához kapott. — Mi baj, öreg? — Fújni kell. Tizenegy az óra. Neki feküdt s fújta, hogy dülledt belé a szeme. A sok kutya az első kürtszóra mind szétszaladt, de nem ment messzire. Némelyik vonítani kezdett. Amikor az utolsót is jó hangosan kifújta az öreg, azt mondta : — Most tudják, hogy nem következik több. Az éjszaka mintha hűvösödött volna. Elég volt a kutyatanulmányból. — No, Bertók bácsi, jó éjszakát. — Adj' isten, a tekintetes úrnak is, én még virrasztgatok. — Látom, nem egyedül. Végig nézett négylábú gárdáján s büszkén mondotta: — Nem ám ! . . .