Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Őrség

68 BÁRSONY ISTVÁN — Akit nem ösmer, hamar leteperi; aztán ráfekszik s fel nem engedi, amíg valaki, aki illetékes, le nem híjjá róla. De akkor sem harap. Egyszer mégis bolond eset történt. — Valami bajt csinált? — Azt. De nem ő volt a hibás. A tekintetes asszonyunk kígyóra lépett s elkezdett sikítani; a gépészné épp' ott volt, el akarta kergetni a kígyót, s ott kapkodott a ténsasszony lábához. Medve azt hitte, hogy bántja. Leteperte. A gépészné úgy megijedt, hogy . . . nyomban megbabázott. Én voltam a bába. Két kölyökkutyára mutatott; azok is komondorok voltak, s ott hancúroztak egymással a gyepen. — Ezekből is lesz még valami. A borjút már lefogják ; a minap megreggelizték ketten a nagy pulykakakast. — Jól indulnak. Képzelem, örült a tekintetes aszszony !... — Az nem, hanem az urunk örült. Nem szereti itt benn az aprómarhát. Körülnézett. — A legbolondabb még nincs itt. Az mindnél kutyább kutya. Basa, te ! Hol vagy, te ? . . . Basa ! ! Az istálló tájáról nagy buífogással indult el egy hófehér fenevad. Tiszta farkastípus. A szőrét felborzolta, a derekát meggörbítette, úgy jött közelebb-közelebb, lassú, gyanakvó ügetéssel. — Ehhez ne szóljon a tekintetes úr. Meg ne simogassa . . . (No, iszen nagyon vágytam rá, mondhatom.) — Basa, te ! Basácska, te ! A bakter hízelgő hívására a vad kutya hörgött-morgott ; felemelte a farkát zászlósán ; a száját kitátotta ; a fogát vicsorgatta, csattogtatta. Mindenképen jelezte, hogy meg szeretne enni bennünket. — Ennek lehet még nagy »tehetsége«. — Van is — mondotta a bakter büszkén. — Ez már embert is ölt. — S mégsem lövik agyon ?