Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Várunk valakit

52 BÁRSONY ISTVÁN sarjadzás élénkül; az ég gyéren vonuló fehér felhőzettel tarka; s a kék mező fényességéből jut a didergéséből felocsúdó földnek. Ráérek várni, tűnődni, szemlélődni. Az alkonyatot s aztán a szürkületet lesem : vájjon mit hoz? vájjon mit árul el? Most csak az énekes madár elevensége élénkíti az erdőt, úgy ahogy ; de az igazi dal még kevés itt. Csak a rigók mondják el hamarosan egy-egy dalötletöket. Szaggatott, nagy pauzás zene az is. Egypár sármány sirreg jó távol egymástól a fa tetején ; észre kell azt venni ebben a mélázó hallgatásban. Előttem kis kék cinkék bujkálnak s hasbeszélő, sipogó halk hívást hallatnak időnként, amelyről nem tudom : a föld alól jön-é, vagy a faoduból, vagy a bokor sűrűjéből. Szinte éledek, amikor egy pákosztos széncinke az ő erős »cserereréjét« keveri bele az érthetetlen sugdosásba. A cinkék ott vannak valahol az iszalagos szövedék közt, amely mintha hálóval borítaná a fák sudár derekát, hogy néhol a fiatal törzs alig látszik közüle. A kicsi bohó kéksipkás madárpojácák bújócskát játszanak, s ha egyet megpillantok is pár pillanatra: rögtön eltűnik megint a szemem elől, minthogy nincsen nyugta az örökös keresésben-kutatásban. A sűrű indaszövet egy pontján egy kis raj játszik. Felkap az egyik a levegőbe, beoson a másik az inda szálai közé s rögtön kikukucskál, hogy ahol megjelenik a feje : mintha nefelejcs nyílnék még a fán is. Varjak kárognak. Otromba szürke varjak. Azok már fészkelnek. Lomha repüléssel, sietés nélkül keresnek egy-egy fatetőt, ahonnan megnyúlt testtel, bólingatva rikkantsák bele vakkanó bizalmas hívásukat az erdő csendjébe. * * * Messziről halk zakatoló zúgás neszét sejtem. Az a nagy Duna felől hallik. A rohanó, zavaros hullám hátán hajó halad ott. Amerre elvonul, felriasztja a part hajlataiban rejtőző vadrucapárokat. A magasban meglátom a nyugta-