Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Várunk valakit

Várunk valakit. Április eleje, lassú, elkésett tavaszodással. Hűvös szeles napok után végre csendes derült az idő. Délután négy óra. Dunamenti ligetes erdőkben kóborolok. A hajtógyerekeket hazaküldtem. Mára elég volt az eredménytelen bujkálásból az árvízmegfutotta szálerdőben, amelynek nyárfavesszős sarjadzása közt máskor úgy szeret a sneff. Most itt hírmondója sincs ennek a legnemesebb kékvérű vándornak, akit annyian várunk s akit megmarasztani sehogysem lehet. A tisztaaljú tüskés sűrűségekben is hiába szaggattam le magamról a kabátot az átfurakodással, hogy ott legyek a vizslám közelében s legalább lássam, ha jelez s aztán megáll. Ahol csúf szürke iszaplerakodás nincs, ott száraz a cserleveles talaj, hogy szinte kopog rajta a lépés. Ott erdei sneífnek nincs mit keresnie. Neki nyirkos puhaság való, ahol hosszú, érzékeny csőrét lefúrhatja. Magam vagyok s mellettem csak négylábú barátom, Treff liheg. Kissé otromba német vizsla, több jóakarattal, mint tehetséggel. Csak vendégszerepléssel kerültünk így össze. De Treff nem bizalmatlan. Hamar megszokja azt, aki tud a nyelvén. (Ez a nyelv persze — német.) Az »erőskezű« vadászt éppúgy megösmeri, ahogy a ló megérzi, hogy