Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A bojári pusztán

A BOJÁRI PUSZTÁN 23 — Hogyne tudtam vóna. — Honnan tudta, mikor olyan nagy kerülővel fordultam erre a töltés mögött? Itt pedig elbújtam. — Igenis instálom, de más senki se járt még ma a pusztán, csak a ténsúr, más hát a fa mögött sem lehetett. — De azt hogy tudta kend, hogy van itt valaki. — Azt is könnyű tudni. Az apró madarak, akik erre a fára szoktak szállni, most mindig ijedten kanyarodtak el innen, amióta itt tetszik állani. (Hát ez bizony Kolumbus-tojás volt.) — De maga csak akart valamit, hogy erre jött? — Igenis instálom, láttam az imént, hogy a ténsúr rá akart gyújtani, oszt' a gyufája elfogyott. Kicsiholnék a tekintetes úrnak. -— Ejnye, hallja-e . . . köszönöm. De hogy tudta, hogy elfogyott a gyufám? — Muszáj vöt azt tudni. Le tetszett venni a kalapját és a szélnek fordulva tartotta maga elé. Aztán mégsem füstölt a szivar. Nyilván elaludt a gyufa és nem volt több. (E biz' ilyenformán esett.) — Kurr ! nye, hejj ! ! Kondor! . . . Ez megint a barangoló kedvű disznónak szólt, amely már eloldalgott volna. A szíves marasztalásra megállott. — Látja a ténsúr, mindig van velők dolog. — Az ám. Sokat kell diskurálni, úgy-e ? — Akad elég miegymás. Amikor bomlanak. Zöldre vágynak. Tavasz felé — mindig. Ilyenkor ravaszok ; — ha nem vigyázok, könnyen csúffá tesznek. Mindjárt a vetésen vannak. Tornyos te, Tornyos ! . . . A vén koca, amelyiknek az intés szólt, neheztelve röfögött. Hát még ez sem szabad? Pedig csak a lucernás szélét kezdte végigtúrni. Makari kicsiholt. Rágyújtottam. — Isten áldja meg kendet. — Isten áldja meg a ténsurat is. Visszaindultam a széles-tágas rónán. Sokáig hallottam, hogy szólongatja Makari a disznait mögöttem. A hangjában