Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A «Hatalmasok»

214 BÁRSONY ISTVÁN És a Kriván is kezdett homályosodni; — a ragyogó fejdíszért már csak hárman versengtek. A küzdelem tartott s azalatt az égbolt, nyugatról keletnek egyre halványodva, megmutatta, milyen lehet a pokol mezőin a göröngyös szántás, amelyet vasérc kékesen barna talajába tűzeke hasgat barázdásra. Az ég a liptói havasok irányában sűrűn bárányfelhős és ez a felhőzet ezerráncú ; a ráncok szabályosan futnak egymás mellett, mint a szántás barázdái; s a barázdák élét izzóvá égeti a Nap tűzekéje. Ebben a kétfelé elvesző pirosságban egy nagy opálváza látszik. A felhőjáték szeszélyes munkája az. Alabástrom a talapzata ; enyhéntompán szivárványos maga a tündéredény, amelyből fehér-lapdarózsa és fürtös akácvirág bokrétája nő ki. . . Tátracsúcs ! Szépséges Tátracsúcs, hogy elhalványodtál egyszerre ! . . . A gyémántékszerek kékes hócsíkokká s apró fehér foltokká válnak rajtad. Még csak a két utolsó szorítja egymás mellett a versenyt a napfényért; s közűlök is egy másodperccel tovább ragyog a gerlachfalvi, hogy aztán az isteni komédiának egészen vége legyen. * * * Este van, este van ! Esti harangszó ideje. Az égen még csak egyetlen kis fényesség látszik ; — egy piciny felhőfolt, amely jóval magasabban úszhat a többinél. Léghajó alakja van ; — nézem a gömböt, amint csillogva halad ösmeretlen-bizonytalan útján ; — alatta van a kosár, amelyet ködszálak kötnek össze a gömbbel . . . Mindez csak képzelődés. A valóság itt van előttem, ezekben a komor bércóriásokban, amelyek egyre élesebben rajzolják bele körvonalaikat az égboltozat nagy ürességébe. Amikor ember még nem volt a földön, ezek már itt voltak, s ilyenek voltak akkor is ; — millió évesek és mégis fiatalok ; egyformák s ugyanazok. A Nap sütötte meztelen testöket, a hó belepte őket s a vihar leseperte rólok a havat. Állották mindezt akkor is, mint most; — és versengtek az