Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A «Hatalmasok»

A »HATALMASOK' 215 utolsó napsugárért minden alkonyaton, — s minden hajnalon a Nap első csókjáért. A verseny vége mindig ugyanaz volt; a Tátra szellemei akkor is felsüvítettek a szél kürtjével : »vén Kriván, öreg csont, lemaradsz!«... Csakhogy nem volt, aki hallja és megértse. És ha majd nem lesz ember a világon, akkor is minden csakúgy lesz itt, ahogy most van. Feketék lesznek a gigászok s komorak ; — ámbár hó lepi be valamennyit; egyre több hó, mert elfogy lassanként a föld élete. Akkor már csak a szirtek világa gyarapodhat; a bérc még komorabb lesz, mert lekopik róla minden élet ; meztelen lesz végig, a sarkáig. És senki se fogja tudni: melyik volt a Kriván, a Tátracsúcs, a Bástya. Hisz' az utolsó emberrel minden elmúlik, amit rólok a tudás és a képzelet valaha szájrólszájra adott. Következik a nagy kietlenség, amelyben hiába óriások a szirtek, senki sem tudja már azt; hiába slit a Nap, senki sem érzi már azt. Még képzelet sincs többé, amely megsejtse a kőszirtek e babiloni tornyainak a lelkét, s hallaná, hog}* biztatja a Hatalmasokat : »Ne hagyd magadat! . . . vén Kriván, öreg csont, te ! !«. . .