Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A «nagy rét» télen

187 A barátja, a kis Puffancs, — a foxterrier-korcs, — kajla fülét rázogatva, mordult rám, amikor feléjük közeledtem. — Hogy még ilyenkor is erre bócorog kend ! Mit keres itt? — Okosabbat tán, mint a ténsúr — felel mogorván — nincs erre most snyeff, se ruca, mégis itt tetszik lenni, látom. — Az más ; én nem vadászom, csak úgy nézelődöm. Hallgatom : mit mond a csend ilyenkor. — Hát azt talán énnekem is mondja. Meg is hallom. És mégis tudok azért itt egyebet. — Mi a csudát? Gyengén lökött egyet a fejével, olyan hívásformán. — Tessen csak ide jönni. Lemutatott a földre. A havon rókanyomok voltak. Vállat vontam. — Ki tudja, hol van az már. — Biz azt akárki nem tudhassa. Lefitymálás volt a hangjában. Sőt egy kis hencegés is. — Persze, kend nem akárki, — szóltam célzatosan. — Mindjárt kisül, — szólt halkan, s megindult a nyomon, amely mindenütt a zsombikos szélén vitt. — Valahol odabent lesz, —- mondtam kedvetlenül. — Mit keresne »ott bent«? — kérdezte gúnyosan. — Nincs ott most fene se' ! A nyúl csak itt búvik meg a nádszélen, azt jól tudja a róka. Vagy százötven lépésnyire látszott egy kis folt nádas a zsombikos határán. Odavezetett a rókanyom. Egyenesen bele a sűrűbe. — Alászolgája róka bácsi! — szóltam csúfolódva. — Azt csak bízza rám a ténsúr, — súgta és a szájára tette a kezét, hogy most aztán csitt legyen. Puffancs a fülét hegyezve lépdelt mögöttünk, miközben némán jártuk körül a nádast, amely nem volt valami nagy darab. Amikor odaértünk, ahol a kémszemlét elkezdtük, diadalmasan vágott a szemével Gagyari. Igaza volt. A rókanyom nem vezetett ki abból a nádfoltból. A vörös huncutnak eszerint bent kellett megbújnia.