Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A «nagy úr» hazájában

126 BÁRSONY ISTVÁN Az őserdő mélyén olyan ez a hang, mint harangkondulás, amelyet a hegyfalak megsokszorozva vernek vissza. A vén szarvasbika ezen az elhagyott remetetanyán szívta magába a hűvös ősz páráit s forró tüdejéből kezdte azokat újra kieregetni. Jött aközben, láthatatlanul, fedve a sűrűségtől. Meg-megállott, meg újra elindult s csak fújó, nehéz szusszanásaiból lehetett tudni, hogy valahol a földet szaglássza; keresi a szépek nyomát, akikért most, az ő szerelmi évadján, bomlik. Élőszoborrá kellett válnunk. Egyetlen könnyelmű mozdulat, s az erdők dísze, fejét felütve, villámgyors neszeléssel robogna vissza, járatlan utain. Jön ! . . . És újra bőg. Kis szüneteket tart, amint hallgatódzva megáll. Valahol ott van már a sűrűség szélén ; sejtem körvonalait s hallom, hogyan recsegnek, suhognak a gallyak, ahogy agancsával közéjök csap. De lőni nem lehet! . . . Arra már sötét van! . . . Idelent az éj homálya feketít be mindent. Istenkísértés volna vaktában megcsúfolni a remek állatot egy rosszul lőtt golyóval. Mintha megelégelte volna az izgatást, lassan tér el oldalt s tülkölve, bőgve halad a sötét fák alatt, el innen, ahol a halál leselkedik rá. Ameddig a mozgását hallom, nem mozdulok. Követem képzeletemmel a nagy urat, aki most indul szerelmi légyottjára s olyan kevéssé titoktartó, hogy tele harsogja ezzel az egész erdőséget. * * * U