Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Árnyak az éjszakában

14 Most már célhoz értem. Ahol a nagy erdő szinte ölébe húzza a sűrű vágást: itt várom meg a hajnalt. * * * Az erdő szélén ülök egy alacsony fatönkön, sűrű bokrok között, amelyek majdnem egészen eltakarnak. Közvetetlenül mellettem fiatal tölgyfa lombosodik; éppen csak hogy kinőtt a bokorsorból. Ernyőt alkot, amely alól valahogy kiláthatok. Jobbról-balról kökény és galagonya. Olyan sűrűn, hogy leszedné a ruhát arról, aki át akarna hatolni rajta. Előttem a holdas világításban fürdő tarló, amelyen fakó keresztek gubbaszkodnak. A tarló messzire nyúlik, le, a völgybe, s ott elvész a folytatása. A hajlat túlsó emelkedésén sötét kukoricatábla terpeszkedik; feketének látom a zöldjét messziről, hiába süt a hold. Éjszaka van. Gyenge fuvalmakkal is alig-alig lélekző éjszaka, amikor az idő egyhangú múlását semmi sem teszi változatossá, csak a képzelődés. Élettelen a puszta odakint; nyílt tájékán most várakozásos csend uralkodik. A keresztek olyan világosak, hogy ha »kalangya-varjú<< szállna rájok, a tarkaságát is megláthatnám. Kalangya-varjú sok van itt. Az imént, ahogy a nagy erdő szélén erre lopództam, egy magányos hársfáról féltucat ilyen ágyrajáró vendég riadozott szét. Ott szálltak volt meg a magas lomb között s a halk nesz, amelyet alig dobbanó lépéssel okoztam, elég volt nekik arra, hogy elkívánkozzanak. A papagályszínű zöld-csókák, másnéven kalangya-varjak, bolygó árnyékként mentek neki a pusztának, hogy újra meg újra visszaforduljanak s könnyed, suhanó repüléssel száguldják be a szállásuk környékét. Mintha nagy éjjeli lepkék hajszolnák egymást a fa körül. Azután egyenként kaptak bátorságra s eltünedeztek megint a lomb között, a közös palotában, ahol most félénken, éberen figyelik, nem jön-e valamerről új csendháborító. * * *