Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Árnyak az éjszakában

ÁRNYAK AZ ÉJSZAKÁBAN 15 Az erdő szegélyén szőnyeges gyepéit visz; rajta a leszálló harmat gyöngye csillog. Közvetetlenül az út mellett, a harmatos bozótban, harmatos bozótnak sűrű füves alján, parányi csillagok rejtőzködnek. Némelyik úgy fénylik, mint a lesben álló vadmacska szeme. Szentjánosbogarak gyújtották meg ott csöppecske tündérlámpáikat. Őnekik igazán mindegy, hogy egy náloknál százezerszerte nagyobb puhány ácsorog a közelségökben. Velem nem törődnek. Mozgásom halk nesze őket nem zavarja. Ez az ő idejök, amikor titkos búvóikról előjönnek s élik világukat. Bent, a bokrok között, gyenge szöszmötöléssel éled valami. Hallgatom, egyfolytában zörgeti-e a harasztot, mintha végighúznák rajta : akkor kígyó. Ha egyhelyben moszatol, mindig egyformán halkan : akkor egér. Ha figyelve meg-megáll, újra indul, halad s közben a lecsüngő galyat is súrolja : akkor róka. Csakugyan róka jön s már ott van valahol a vágás szélső bokrai közt. Talán éppen a földi csillagokat csudálgatja s odaszimatol a fénylő fűszál felé. A szentjánosbogárnak az is mindegy. Amíg érintést nem érez, nem akar tudni róla, hogy más lény is van széles e világon. S amikor az érintést érezni kénytelen, akkor többnyire meg is hal : eltiporják. A harmatos útra most, kilép az új árnyék: a róka. Élő, mozgó, nagyon óvatos árnyék. A szellő felőle leng, így hát rólam semmit sem vesz észre. Bácsúszik a világos tarlóra s ott fülel, hallgatódzik. Belebámul a hold arcába ; sokáig nézi, nézi. Szinte kitalálom, milyen kedve volna megvakogni. De türtőzteti magát s hogy a gyanútlanoknak el ne árulja jöttét: némán lohol arrább, visszafelé, végig az út mentén, a bozót árnyékának a fedezete alatt. Nem ő most a gondom. Az én reménységem a legsötétebb árnyék.