Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

A «nagy úr» hazájában

117 Rossz széllel menni neki az erdők magányának, annyi, mint biztos sikertelenség. Ha tökéletesen vak és süket volna is a szarvas, vagy ha úgy közelednénk is hozzá, hogy egy pillanatra sem maradnánk fedezet nélkül, sem pedig a talpunk alól egy fűszál zizzenése sem hallatszanék : a rossz szél, amely tőlünk fúj, megmondaná a szarvasnak, hogy jövünk. Aki ezt nem, vagy nem eléggé tudja, csudálkozik, hogy az alkonyattal kiváltott szarvasfalka, amely az erdei réten legel, s amelyet már messziről pompásan látni: anélkül, hogy az erdőben sompolygó embert közülök csak egy is észrevenné, egyszerre csak felkapja a fejét, abba az irányba fordul, amerről az ember közeledik, s ámbár semmi észrevehető hiba sem történt, (a vadász fedezve volt s meg sem moccant), a szarvasok mégis hirtelen, vágtatva elugranak. — A szimatjok figyelmeztette őket. A Félszelünk volt. Jobb a rossznál, de rosszabb a jónál. Éppen csak hogy merhettük a kockázatot: hátha! Hátha mégis úgy látunk meg valahol egy bikát, azon az oldalon, amerről a szél lengedez. Tisztán szerencse dolga az ilyesmi. De sokat válogatni nem lehetett. Előre, fel a Nagy-Mányára ! Előre a kacskaringós cserkésző úton, amely néha vad és erőszakos meredeken fut a magasba, minthogy máskép itt a sziklára jutni nem lehetne. Lihegve, fújva kapaszkodunk. Azaz csak jó magam, mert Iván, a zergelábú, könnyű, mint a mókus. Minden lépést a legnagyobb óvatossággal, sokszor percekig lábujjhegyen teszünk ott, ahol az egész talp könnyen törne hullott gallyat s abból zaj keletkeznék. Fárasztó és minden ideget, minden izmot megfeszítő munka. Ez nem járás; nem olyan, mint a turistáé, akinek a főcélja, hogy haladjon. Nekünk, ha lehetne, a föld felett kellene lépegetnünk, szinte suhanva, pille módjára úsznunk a levegőben.