Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Amíg lápok voltak

108 BÁRSONY ISTVÁN melyik szemfüles futár meghozza a hírt, hogy van már árpatarló. Egyelőre a nádas egyik rigyásáról a másikra húz a ruca s kellemes izgalomban tartja a boglya mellé lapult Nimródfit, annak a kigusztálásával : vájjon közeledik-e annyira, hogy rá lehessen — rá szabadjon ! — lőni. Mert e közt nagy ám a különbség, ámbár tíz rucavadász közül kilenc szereti a kettőt összetéveszteni. Még a felhők közt, de mindenesetre lövésnyi távolságon kívül van a ruca, amikor idelent már dörgedelmes riasztás fogadja. S a szeles lövöldöző restelkedve csóválja a fejét, hogy : »no lám, ezt megint elhibáztam«. Megjön a szürkület s a lövések dörejét villámlás előzi, mintha a föld krátereiből nyilalna ki. Ott is vadászik valaki. Az egyre jobban halványuló égen apróka pontok úsznak ; hovatovább azok is mindjobban beleolvadnak a homályba ; de azért a gyakorlott vadász-szem rögtön megösmeri: az ott egy hazaigyekvő kék vércse ; amaz meg egypár kóválygó vadruca. A lassan terjedő köd, amely a láp környékén támad, nehézkesen fekszik végig a réten s úgy tetszik, mintha vízben gázolna, aki a puha kaszálón keresztül jön. De víz nem csobban a lépése alatt s hullám sem rezdül nyomán. Ami hang kél, azt siető szárnyak okozzák odafent. Sisegő vadrucaszárnyak, amelyeknek a fehérsége, ott, a hónalj ok táján, meg-megvillan, amikor a kelő holdvilág rásüt . . .