Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Amíg lápok voltak

104 BÁRSONY ISTVÁN aminőt az oroszlán látása. És ha minden nádszálnak a helyén »aranykalászt« ringat is a szellő: az ettől feltámadó elégedettség érzete egy sereg bűbájos hangulatnak lesz egyszersmind a megölője, amely nélkül, igaz, meg lehet élni, sőt jól is lehet élni, de mégis sajoghat érte azok szíve, akik részesültek benne és akik az ilyen hangulatörömöket éppúgy sóvárogják, mint a civilizáció elkényeztetettjei a nekik kedves másféle lelki fűszereket. Valaha a nádasok, a mocsarak, a rétségek, a szikes laposok voltak a vadásznak legigazibb Eldorádói s mindezekből most már alig-alig van még mutatónak. A rónaságokról a »kultúra« elvezette a belvizek legtöbbjét és ma már félnaphosszat is szekerezhet az ember az alföldi vidékeken s nemhogy susogó náddal szegett mocsár-tavat pillanthatna meg, sőt még egypár szál nád is csak a vasúti töltések árkából hajladozik feléje elvétve. A vizek, a mocsarak, a nádasok jobbára eltűntek és velők tűnt az ilyen területek őslakossága is. Ami még úgy ahogy, szórványosan itt maradt és időszakonként, helyenként, elénk kerül: közönséges, könnyebben alkalmazkodó, akármivel beérő hétköznapi fajta ; néhány vadrucaféle, aztán a szárcsacigányhad, egypár vöcsökféle, az igénytelen gémek, meg a hitványka vízicsibék, a sásas sarak ez apró élősdiei, amelyeknek igazán mindenütt jó, ahol egypár kanálnyi víz mellett tűrhető búvóhelyök akad. Hajh ! valaha a nádasok világa, a csátéval, kákával, sással vegyes sűrűségek, az ingovány ok járhatatlan titkos területe megszámlálhatatlan vízi és mocsári vadnak volt otthona, amelyeknek nemcsak egy-egy fajhoz tartozó népsége volt temérdek, hanem még a fajok sokfélesége is, minden vadászszívet izgatva, váltakozott. Itt lakott a mi rejtelmes lápjainkon a havas köntösű kócsag ; ez a madár-Vénusz, melynek a termete karcsú és lendülő, s a tolldísze mintha szűz menyasszonyok fátylából volna összelopva. — A magyar rétek bujdosója volt a piros fezes, szürke selyemkaftános daru, amely délcegebb minden más madárnál, s a szava messzebbre hallik, mint amennyire