Bársony István: Magyar földön, Természet és vadászat / Olgyay Ferenc képeivel. 2. kiad. Budapest, Athenaeum, [1929]. / Sz.Zs. 1338

Árnyak az éjszakában

12 BÁRSONY ISTVÁN Ezt a remek koronás urat, akinek mérföldekre nyúló otthonában most talán utoljára vagyok. Milyen kegyetlen gondolat! Örökre szóló búcsúzás, örök elválás sóhajt körülötte. A felhő, amely a fejünk felett úszik, így vándorol soha vissza nem forduló bizonytalan útján. Nézem-nézem, és búcsúzom tőle, mindörökre. A vándormadár is, amely leszól a magasból, mintha azt mondaná : »vess rám egy pillantást; úgyis az utolsó lesz ; hiába volt az első is egyszersmind.« Ha látom az alkonyati égbolt pirosságát, amikor az ég vérrózsáiban addig gyönyörködöm, amíg el nem virulnak: a sápadozó este megint csak azzal küldi a lelkemre búcsúzó fájdalmát, hogy íme, ezt a naplementét se látom többet sohasem. Lesz-e még több is ilyen alkonyat? ! . . . Vágyom-e még valaha így a vándormadár szabad kalandorságára ? ! Lesz-e még a kék mennyországnak olyan fehér felhője valaha, amelyet úgy el tudnék nézni, nefelejcsmezőn nyíló liljom helyett? ! sfc Hs * Hol van a fehér liljom hazája innen, ettől a fekete fenyvestől, ahonnan — a nehéz fenyőillat közül — most már kiigyekszem ! A bűvös fénygyűrű átereszt magán s csakhamar a lomberdő nedves, virágos tisztásait járom. Egy vén tölgy lombpalotájából lélekzettelen egybefolyással szól a lappangó madár perregése. Az egyetlen élő hang, amelyen kívül a lomb susogásába más »beszéd« nem vegyül. Már itt van előttem az erdő széle, amelyen túl a ködöt nevelő mezőség nyúlik el. Ide ereszkednek le a lomha hajnali ködmadarak, amelyeknek nincs testök, csak szárnyok; lassan mozduló, soha meg nem pihenő szárnyok. Azzal