Bársony István: Magányos órák, Természeti hangulatok és vadászrajzok / Budapest, Országos Irodalmi Szöv., 1904. / Sz.Zs. 1659

Vigyázz!

védekezik ott az a szegény ember a vaddisznók és a szarvasok ellen, a melyek most járják javában a határt, mielőtt hazatérnének az erdő zugaiba. Az ijedt és egyszersmind ijesztgető kiáltás ismétlődik időközönként. Az éjszakának legfájdalmasabb hangja ez. A szegény, tehetetlen ember egyetlen fegyvere, a mivel verejtékes munkája gyümölcsét védi a rablómódra gazdálkodó négylábú had ellen. Közvetetlenü! az erdő szélén, gyepes úton lépkedek tovább. Árnyékban, tehát majdnem látatlanul. A lépésnek itt jóformán semmi nesze sincsen. Úgy érem el a pontot, a hova kívánkozom, hogy még a moszatoló egeret se zavarom meg. Ez itt egy domboldal, ahonnan messzire ellátni, le a völgy hajlatába; a krumpliföldre, ahol a nagy kan szedi a dézsmát minden éjjel. A kezdődő hajnal szellői jótékonyan mozgatják a fiatal tölgycsemeték lombját, mialatt elhelyezkedem köztök. A szél felém fúj a mezőről. Az onnan várt finom szimatú vadnak el nem árul. * Helyben vagyok s a tölgybokrok fedezete mögött várom a hajnalt és vele a „remetét". Még tart az éjszaka, ámbár érzem, hogy nemsokára vége. Éppen jókor jutottam el ide, hogy készen várhassak mindent. Az erdő valamelyik ritkásan, a hol a vágás közt buja rét nyúlik el: ver a fürj. A nyilt mezőség ez őslakója, ime, kivétel akar lenni a szabály alól s megcáfolja a természettudományt, a mely őt az erdőből kizárja. Figyelem s hallgatom a szokatlan helyre